- Huszonöt évvel ezelőtt egy interjúban azt mondta, hogy "bár megvalósult a politikai pluralizmus, és ezáltal minden esély megvan arra, hogy létrejöjjön a demokrácia, az azonban kevéssé valószínű, hogy létezhet olyan demokratikus állam, amelyben nincsenek demokratikus gondolkodású állampolgárok. Vagyis a civil társadalom megerősödése, kiterebélyesedése, határozott jelenléte a feltétele annak, hogy a magyar demokráciából valóságos demokrácia legyen". Mi a helyzet ma? Úgy tűnik, a civil társadalom vesztésre áll.
- Erre többféle válasz is van. Egyrészt a civil társadalom számára csökkenő tér – világjelenség. A politika és a gazdaság mindenhol igyekszik csorbítani a civilek mozgásterét. Csak nálunk a világtörténelmi eseményeknek mindig torz formája alakul ki az évszázados demokrácia deficit miatt. Itt nincsenek meg azok a korrekciós mechanizmusok, amelyek ilyenkor egy normális demokráciában működésbe lépnek. Amerikában már egy héttel Trump beiktatása után a közélet szereplői elkezdtek az úgynevezett impeachement (közjogi felelősségre vonás) gondolatával foglalkozni. Tömegdemonstrációk, vezércikkek a sajtóban...Ezek jelzik, hogy a civil társadalom igenis működik, és gyakorolni szeretné kontroll funkcióját.
A civil társadalom olyan, mint a szentjánosbogár. Kigyullad, elalszik, kigyullad, elalszik – de mindig ott van. Akkor is, amikor éppen nem világít. Civil társadalom minden államformában van: diktatúrában és a miénkhez hasonló autokratikus hatalom alatt is. A miénk gyengesége abból ered, hogy a rendszerváltás idején a társadalom nem verekedte ki magának a civilséghez való jogot, hanem ajándékba kapta. Voltak erők, sajnos csak liliputiak, amelyek tudatosan vállalták, hogy szembefordulnak a hatalommal, de nem ők voltak többségben. A 90-es évek egyik legjelentősebb civil kezdeményezésének Chartának a felhasználása pártpolitikai célokra volt az a pont, amikor kiderült, hogy a magyar civil társadalom még nem elég éber és tudatos a megerősödéshez. Akkor veszítettek, amikor azt hitték, győztek.
- Miért, mit kellett volna tenniük?
- Például el kellett volna kezdeni ügyködni egy közös civil stratégia kialakításán. Ezzel máig adós a magyar civil szféra. Rengeteg jó kezdeményezés volna, de ezek sokszor képtelenek az együttműködésére. Mondok egy példát. Ott van az a belvárosi förmedvény, az angyal-szobor. Elég erős volt a civil tiltakozás az emlékmű körül, ami örvendetes. De két csoport alakult ki, mind a kettőnek alapvető problémája a szobor megléte. Az egyik csoport meghívott engem, beszélgettünk. Arra panaszkodtak, hogy nincs horizontális kapcsolat a többi civil szervezettel. Kérdeztem, mi a helyzet a szomszéd szervezettel? „Ja, hát AZOKKAL nem!” Fölháborodtak a kérdésen, és elkezdték magyarázni, hogy ők ott vannak minden tüntetésen, minden akcióban benne vannak. De nem erről van szó: ha van egy tüntetés, arra mindenki elmegy, mert azt kötelességüknek érzik. De hogy megnézzék, hogy a kerületben vagy a negyedben mit lehet közösen csinálni, egy konkrét közös ügyben, azt már nem. Ez a furcsa, torz egó is magyar átok. Nem én találtam ki. Hiányzik az emberekből az egyéni méltóság és a polgári tudat. Mi nem büszkék vagyunk, hanem gőgösök. Tudniillik a méltóságban a másiknak is méltósága is benne van, nem csak az enyém. A gőgben nem. Nem legyőzni kellene a másikat, hanem kooperálni vele.
Egyébként a magyar társadalomban igenis van civil kurázsi, csak másképp működik, mint a nyugati demokráciákban. Gondoljunk csak a forradalmainkra. 1848 és 1956 sem pártpolitikai ügy volt. A mi társadalmi, történelmi problémánk az, hogy a magyar civil társadalom száz évenként kirobban, és a két robbanás között kussol. Persze bíráljuk a Fideszt és a NER-t, de amíg nem jön a fekete kocsi, addig nem fog robbanni. És amíg Európában vagyunk, nem is fog jönni a fekete kocsi. A hatalomnak nincs is szüksége a fekete kocsira ahhoz, hogy fenntartsa a hatalmát.
- A hatalom a tiltáson és a fenyegetésen túl úgy tűnik sikeresen tartja kordában a civileket, csupán azzal, hogy elzárja a pénzcsapokat. Mit lehet vagy kell tenni ez ellen?
- A nonprofit szervezetek legtöbbször nagyon hasznos munkát végeznek: olyan szolgáltatásokat kínálnak, amelyet eredetileg az államtól várnánk el, de az állam örül, hogy van, aki ezt olcsóbban megcsinálja helyette. Ráadásul az állami források szétosztásával „zsebben” tudhatja ezeket a szervezeteket. Amelyek valóban a civil társadalom részei, de nem maga a civil társadalom. Az ugyanis te vagy, meg én, meg a barátod, aki fényképez. Nem muszáj, hogy szervezett formát öltsön. A civilség politikai lét. A polgár részvétele a közös ügyben. Amikor a civil azt mondja, hogy ő nem politizál, csak civil, akkor saját magát csapja be. Nem kell ahhoz pártpolitikával foglalkozni, hogy egy civil ember vagy szervezet kimondja, hogy mondjuk a miniszterelnök csal. Vagy hogy a költségvetés felhasználása problematikus. Vagy hogy az állam bizonyos szervezetei nem megfelelően működnek, és hogy a korrupció nő. Ahhoz, hogy ezek a civilek képesek legyenek hosszú távon működni, a tagjaiknak fel kell ismerniük, hogy a személyes részvétel és anyagi felelősség vállalás nélkül ez nem fog menni. Akkor lesznek működőképes civil szervezeteink, amikor a tagság annyira magáénak érzi majd, hogy fizessen is a fennmaradásukért. A koncentráltan érkező pénz veszélyes: bürokratizálja és elkényelmesíti a szervezetet.
- Ebből az is következik, hogy ha elzárják a pénzcsapot, az hosszú távon jót tesz a civil szférának?
- Mondjuk úgy: amikor a hatalom azzal fenyegetőzik, hogy eltapossa a „külföldről pénzelt álcivil” szervezeteket, mert azok beleavatkoznak a politikába, az azt jelenti, hogy vannak ilyenek. Nálunk sem történik más, mint ami Oroszországban már bő egy évtizede: a hatalom megpróbálja csökkenteni azt a politikai veszélyt, amit a nem pártpolitikai szervezetek jelentenek a számára. Ez pedig ellenállást fog kiváltani ezekből a szervezetekből, és hosszabb távon az egész civil szférából. Ha így vesszük, akkor igen, a fenyegetés jót tesz a civileknek. Ma már csaknem 66 ezer civil szervezet van Magyarországon, köztük egyre több a nem bejegyzett társulás. Én úgy látom, hogy a jelenlegi hatalom váltja ki azt a különböző csoportoknál, hogy valamit tenniük kell, vannak közös ügyeink.
- Feltéve, hogy közben nem halnak éhen.
- A TASZ és Helsinki Bizottság típusú szervezetek érthető módon nem képesek megtermelni a működésükhöz szükséges pénzt, ezt csak adományokból tehetik meg. A kérdés, hogy ezek miért nem magyarországi adományok. Vajon nincs elég gazdag ember Magyarországon? Dehogy nincs, csak azok ilyen célra nem adnak pénzt. A világ leggazdagabb emberei dollármilliárdokat áldoznak társadalmi célokra, a magyar milliárdosok pedig inkább tehetséggondozásra, nyári táborokra, ilyesmire adakoznak. Nem mondom, hogy erre nincs szükség, de jól látható, és ebben benne van az egész Nemzeti Együttműködési Rendszer lényege, hogy az államtól ezer módon függő pénzemberek kerülik a politikai konfrontálódást a hatalommal. De jó hír, hogy minimális pénzből és önkéntes alapon, de egyre több civil szervezet foglalkozik hajléktalanokkal, menekültekkel, cigányokkal, hétköznapi emberekkel. Ez azt mutatja, hogy van a társadalomban energia. Ezek egyelőre csak felvillanó szentjános bogarak, és még nem találták meg annak az útját, hogy közös energiateret hozzanak létre.
- Vagyis működik a „civil ösztön”, ahogy ezt egy korábbi interjújában mondta. De sokszor inkább azt látjuk, hogy nem a civilek formálják a rendszert, hanem az őket. Ez pedig se rövid, se hosszú távon nem tesz jót a demokráciának.
- Én úgy látom, hogy a mostani 20-as, 30-as generációnak már van lehetősége arra, hogy ne a rendszer formálja őket, hanem ők a rendszert. Furcsa módon ennek az egyik legfőbb gátja a közösségi média. Annak idején az hittük, hogy amikor demokratizálódik a kommunikáció, a társadalom szerepe a respublikában növekedni fog. Ehelyett az történik, hogy egy csomóan ahelyett, hogy cselekednének, otthon ülnek a számítógépük mellett és lájkolgatnak, és közben úgy érzik, tettek valamit a közösségért. A civil szervezeteknek ebből a szempontból igenis van mit tanulniuk a jelenlegi hatalomtól is. Amikor a Fidesz ellenzékben volt, kitalálta a polgári köröket. Nem maga a kör volt a lényeg, hanem hogy személyesen mentek el mindenkihez, meghallgatták a problémáikat, beszélgettek velük. Ez nem pártpolitika volt, hanem mozgalom, amivel az emberek sokkal szívesebben azonosultak. És persze ennek a „mozgalomnak” az előnyeit később pártként élvezte a Fidesz, de megvolt benne a tudatosság és a közvetlen kommunikáció. És a tanulság, hogy oda kell menni az emberekhez, és beszélni kell velük a közös ügyeinkről.
- Az embereknek a közös ügy mellett – úgy tűnik – karizmatikus figurákra is szükségük van ahhoz, hogy csatlakozzanak. Kérdés persze, hogy ez mennyire hatékony: Sándor Mária, a fekete ruhás nővér vagy a tanítanékos Pukli István sokakat képes volt mozgósítani, de valódi eredményt nem értek el.
- Mindkét eset más és más. Sándor Mária jeanne d'arc-i figurája mélységesen megható, de nem sikerült megmozdítania a társadalmat. Pukli István meg kivált a mozgalomból, de a Tanítanék továbbra is él, dolgozik, és véleményt formál a saját szakterületének dolgairól. Nem tudom, meddig élnek még, de drukkolok nekik, mert körülbelül így képzelek el egy civil mozgalmat. Ami pedig a karizmatikus figurákat illeti: Magyarországon és sok kelet-közép-európai országban szinte mindig és mindent a vezér figurája határoz meg. Ha nincs vezér, nincs mozgás. A társadalomban nem az egyéni részvétel a fontos, hanem a képviselet. Egy főnök, egy apa, aki helyettem kiáll és cselekszik. Itt mindig azért imádkozunk, hogy jöjjön valaki, és nehogy nekünk kelljen lenni annak a valakinek.
forrás: vasarnapihirek.hu