Ha leszáll a lila köd

Őszintén megvallva, amikor először elolvastam Bauer Péter A zöld veszedelem című Lila Kiáltványát (ÉS, 2004/29.), nem éreztem, hogy bárminemű közöm lenne az írás tárgyához. Tudniillik mióta eszemet tudom, Vasas-drukker vagyok (úgy is mint piros-kék), s így a "zöld" is, a "lila" is távol áll tőlem. Aztán persze sikerült kihámoznom, hogy a szerző számára a veszedelmek netovábbját éppen a "zengői csata" testesíti meg, melyről pár hónapja magam követtem el egy tökéletesen ellentétes érzületű publicisztikát e lap hasábjain (Rózsa és radar, ÉS, 2004/18.). Bauer Péter kiáltványa tehát - akár szándékában állt ez a cikkírónak, akár nem - reakció ("sötét reakció" copyright by Tamás Gáspár Miklós) korábbi írásomra -, jóllehet a címzés (a címkézés) elégtelen. Dilemmát okozott az is, hogy van-e helye egyáltalán bármifajta reflexiónak olyan véleményre, ahol "nem érvelünk, hanem kompromittáljuk az ellenfelet" (TGM: A sötét reakció, ÉS, 2004/30.)?
Valamikor a nyolcvanas évek közepén nagybátyám lakása függönyére tűzve pillantottam meg a jelvényt a kék zászlócskákkal. Félelemmel vegyes csodálkozással kérdeztem meg: kik ezek, és mit akarnak? Akkor - tizenhárom évesen - nem igazán értettem nagybátyám válaszát, hiszen a Balassi Bálint utcai lakás ablakából csak a Duna békés hömpölygését lehetett látni. "A Bős-Nagymaros-ügyben a főleg humán értelmiségiekből alakult, magukat zöldeknek nevezett szervezetek..." Hirtelen azt hittem, Bauer Péter Maróthy elvtárs publikálatlan emlékirataiból idézi a hivatalos feleletet. Pedig csak annyi történt, hogy miközben Magyarország többpárti (na jó: kétpárti) demokrácia lett, ahol zöldeket választani nem lehet, a késő Kádár-kor technokráciája alkalmazkodott az idők változásához és visszanyerte régi önbizalmát. "(...) többszáz milliárdos kárt okozva az országnak, tönkretéve a Szigetközt (...)" A kékjelvényesek, dunakörösök, a soha nem választható magyar zöldek. A "többszáz milliárdos kárt" - Bauer szerint - a "humánértelmiségi" Lányi András, Schiffer Pál, Karátson Gábor, Czakó Gábor, Sólyom László (ki ne felejtsük a "reálértelmiségi" Perczel Annát, Hajóssy Adriennt, Langmár Ferencet, Nagy Bálintot, Vargha Jánost!) okozták az országnak és nem a hetvenes-nyolcvanas évek gazdaságpolitikáját irányító Kádár János, Lázár György, Kapolyi László, Medgyessy Péter, Maróthy László. A "humánértelmiségiek" tették tönkre a Szigetközt és nem Meciar Vlado, Binder Gyula és magyar elvbarátaik. Anélkül, hogy boncolgatni kezdeném a Bős-Nagymaros problematikát, kísérletet teszek arra, hogy Bauer Pétert megszabadítsam egy félelmétől. Az "ördögi zöldek" nem általában ellenségei a vízi energiának (autópályának, radarnak stb.). Technokrata nézőpontban minden problémára - energia, közlekedés, légelhárítás stb. - létezik egy tudományos-műszaki értelemben optimális, generálisan alkalmazható megoldás. Az ökopolitika ezzel szemben azt hirdeti, hogy minden kérdésre az adott élőhely fenntarthatóságában rejlik a válasz. A dunakörös mozgalom a síkvizen, a Szigetközbe és a Visegrádi Fellegvár elé tervezett erőműre mondott nemet.
A Levegő Munkacsoport és a Göncöl Szövetség sem általában az M0-s autópályát ellenzi. Ők azt kifogásolják, hogy az M0-s északi hídja tervezése és engedélyezése során a terület ökológiai sajátosságait nem vették figyelembe: a környezetvédelmi engedélyben előírt véderdők telepítése nem kivitelezhető (lásd még: bazsarózsák áttelepítése a Zengőn), az út a főváros legjelentősebb ivóvíz-bázisát veszélyezteti.
"Milyen eredményt tudtak felmutatni az előző kormány alatt a rákospalotai szemétégető füstszűrője szabotálásának ügyében?" - dörög a baueri kérdés. Sorok között olvasva kivillan a szoclib-szekértáboros paranoia: aki a "mi" kormányunkkal konfrontálódik, az O. V. csatlósa, hiszen miért nem akciózott, amikor "ők" voltak hatalmon?! Na már most a világ ennél egy picit bonyolultabb. Az ügyben közvetlenül a Fővárosi Önkormányzat az érintett. Budapestnek van egy kitűnő főpolgármestere, aki eddig összesen négy választáson győzött, s mindannyiszor megígérte a rákospalotai szemétégető füstszűrőjét (tizenkét év alatt minimum egy ciklusban nem a fővárost sanyargató kormány volt hatalmon). A beruházás mégis húzódott-halasztódott. Az akciózó zöldek pedig múlt év tavaszán elérték, hogy a szemétégető hatósági engedélyét bevonják. Ez a "semmilyen" eredmény. Az, hogy "még csak tüntetésre sem került sor" - tényszerűen valótlan állítás.
Zengő-ügyben a cikkíró "a törvényes engedély mögül gyalázatosan kihátráló miniszternek" nevezi Persányi Miklóst. Bauer Péter csak azt mulasztotta el megtudakolni, mitől "törvényes" a lokátorépítés engedélyezési procedúrája. Ha elolvassa az "ombudsman úr" tárgybeli jelentését, talán rájön: Persányi miniszter úrnak nem volt honnan kihátrálnia.
Bauer Péter "zöldekről" ír, noha "zöldek" mint olyan nem létezik. Vannak állat- és természetvédők, és vannak ökopolitikai mozgalmak, vannak "helyiérdekűek", országosak, továbbá nemzetközi szervezetek magyar tagozatai. Egyesek felvállalnak makropolitikai konfliktusokat, mások egy-egy ügyet képviselnek, megint mások szigorúan szakmai, tudományos tevékenységet folytatnak. Ritkán lépnek fel közösen, és gyakran nem értenek egyet. S ez nem "turáni átok", a német, angol vagy amerikai társadalmi önszerveződések ennél is differenciáltabb képet mutatnak. Igaz, a sematikus gondolkodás nem nagyon tud mit kezdeni a sokszínűséggel.
A Lila Kiáltvány a holland Greenpeace gúnyolásával indít, majd amikor eljut a hazai viszonyokhoz, a honi mozgalmakból "álzöldek", "úgynevezett zöldek" lesznek, holland harcostársaikról viszont rögvest elismeri a szerző, hogy "valóban fontos érdekekért" küzdenek. Ez az érvelési technika átszövi az egész írást. Bauer miután kifigurázza az elmúlt évek gyakorlatilag összes hazai környezetvédő megmozdulását, szemrebbenés nélkül kéri számon az "álzöldeken" a rákospalotai dioxin-szennyezést. Emlékszem, a Városháza "lilái" anno Bauer Péter stílusában kérdezgették a Levegő Munkacsoport aktivistáit: "maguk talán nem termelnek szemetet?!"
A "zöldeket" Bauer nemes egyszerűséggel "félrecsúszott pályájú értelmiségieknek" titulálja. Előveszem a Védegylet Zengő-ügyben kelt nyílt levelét aláíró 250 fő névsorát: Andrassew Iván, Cseh Tamás, Eörsi István, Nagy Bandó András, Szilágyi Ákos, Varga Zoltán Sándor professzor, Vida Gábor akadémikus, hogy csak néhány "félrecsúszott pályájút" említsek. A zengői lokátorügy kapcsán jegyzi meg Bauer: "az Alpokban kényszerűen szétaprózott irányítás hibája miatt hatvan gyermek pusztult el". A Zengő védői számára - hangzik a "lila" okfejtés - fontosabb egy növényfaj visszaszorulása, mint a gyermekek élete. Korrekt, logikus fogalmazás, kész szerencse, hogy cseppet sem demagóg. Csillag Gábor kultúrantropológus barátomnak, valamiért saját, a negyvenes évekbeli antiszemita publicisztikáról írott dolgozata jutott eszébe. Merthogy a stigmatizáló uszítás műfajilag változatlan - legfeljebb a szereplők cserélődnek. A Lila Kiáltványban a "zöldek" az "aberrált kártevők", akik ellen "nekünk normálisoknak ébresztő", mert egyébként beszivárognak mindenhová és terjesztik a kórt.
A Kiáltvány nyelvezete és tartalma között nincsen disszonancia. Bauer világképében középponti helyet kap az "evidens közérdek", továbbá a "helyes meder", valamint a "laikusok" és "dilettánsok", akiket ki kell zárni a hatósági eljárásokból. A "lakossági bejelentések" (ismerős műfaj: Magyarország 1944, 1952) előbbrevalók holmi perképességnél. A polgári öntevékenység nem egyéb, mint "az egyén diadala a többség ellenében", ergo üldözendő. Lila olvasatban a "civil" egy önálló entitás, jelentése: a hatalmi akarat közvetítője (lásd még: Hazafias Népfront). Mivel "liláéknál" a politika is technika, s nem holmi etikai meggyőződések ütköztetése, a közéleti aktivitást - lilául: "fontoskodást" - kizárólag a közös üstből (úgy is mint: költségvetés) kicsurgó lé bűzös illata mozgatja.
Az ökopolitika hívei (akiket Bauer Péter "zöldeknek" aposztrofál) azt tartják, jó okunk van összefüggést látni a fejlett világ úrhatnámsága és az Amália-gleccsertó zsugorodása között. A Föld egy globális falu, egy ökoszisztéma. Semmivel sem abszurdabb a Balaton partján tüntetni a bálnák védelmében, mint génkezelt francia zöldséget vásárolni az alföldi boltokban. A múlt századok széthullott Nagy Világmagyarázatainak legitimációs szerepét nem a tudományos-technikai gondolkodás veheti át, hanem a diskurzus-etika. Nincs szakmai vélemény, ami ne lenne laikusok által vitatható és nincs laikus vélemény, amire nem találhatnánk szakmai alátámasztást. A közösségi döntések tehát akkor legitimek, ha a polgárok illetékessége az adott döntés és saját életviláguk közötti kapcsolat intenzitásától és nem "szaktudásuktól" függ. Környezetünk ügyeiben mindannyian "civilek" vagyunk: a miniszterelnöktől a hajléktalanig. Környezetünk spektruma konfliktusról konfliktusra módosul: falutól a földgolyóig. A gazdasági és igazgatási koncentrátumok döntései gyakran nem egyedileg beazonosítható személyekre, hanem térben és időben egyaránt megszámlálhatatlan sokaságra vonatkoznak. Életvilágunk, döntési kompetenciánk és a jövő nemzedékek életfeltételeink védelmében szükséges, hogy egyedi érintettség híján is vitathatóak legyenek az életünket befolyásoló döntések. Ezen alapul a környezetvédő szervezetek ügyfél-joga egyes hatósági eljárásokban és ezért ismerik el szerte a világon az actio popularis intézményét környezet-, fogyasztó- és kisebbségvédelmi ügyekben.
A világ nyilván könnyebben kezelhető, ha "TESCO-gazdaságos". Ha egyazon üzleti paradigma szabadon cserélgeti a szabványosított árut és munkaerőt Grönlandtól Ausztráliáig. Szabványtermék, szabványkultúra, szabványfogyasztó. Érvek helyett a marketing beszél. Csakhogy a természetbe vetett ember erejét a sokféleségből, a változatos természet és változatos kultúrák folytonos interakciójából nyeri. Bükkösd népe ezért szavazott a kétes hitelű "jóléti" ígéretek helyett az életminőségre. A technikailag kiszámított világ pedig akkor is sivár, ha zöldre festik és fóbiákkal népesítik be.