Bauer Péter: Egy sötét reakciós igazsága 
 Élet és Irodalom
 2004.08.19
 
 
Provokatívnak szánt írásom (A zöld veszedelem, ÉS, 2004/29.) a vártnál nagyobb vihart kavart. Olyan emberek is élesen bírálták, akiknek a véleményére sokat adok. Sajnálom, hogy önzetlen zöld szervezeteket sommás ítéleteimmel akaratlanul is megbántottam. Levelet írt például a Zöldövezet Közhasznú Egyesület, amely egy katasztrofálisan túlépített (bár törvényesnek tűnő) zuglói lakóparképítés elleni tiltakozás során jött létre. Itt hatszintes szörnyek épültek családi házas környezetben, keskeny utcában. Az ott elvesztett csata során jöttek rá, hogy már a rendezési tervekbe, helyi építési előírásokba kell (időben) beleszólniuk, ha módosító javaslataikkal humanizálni akarják a voluntarista beruházásokat. És százával vannak (csak Budapesten majd 600) ilyen zöld, illetve település-fejlesztéssel foglalkozó civil kezdeményezések, azzal a céllal, hogy ellenőrizzék és javaslatokkal segítsék a közigazgatást. Nem ezekről szól a cikkem!
Az állami és önkormányzati hatalom impotenciájáról ír hozzászólásában Sebestyén István (Zöld veszedelem - lila ködben, ÉS, 2004/32.) és Kalas György (Szakértelem, ÉS, 2004/32.). Lényegében egyet lehet velük érteni. Csak annyit jegyzek meg, hogy a Kalas által leírt, lakóhelyem elleni feltételezett "merényletek" többségében szomszédjogon ügyfél lehetnék, más esetekben pedig követelhetném az ingatlanom értékcsökkenéséböl keletkezett káromat, különösebb szervezkedés nélkül is.
Tamás Gáspár Miklós írásában (Sötét reakció, ÉS, 2004/30.) az általam felvetett kérdéseket meghaladóan, a világkapitalizmust átkozza, és a magamfajta fordistákat és pragmatikusokat azok közé sorolja, akik ezt az "abszurd" rendszert éltetik. A jelzőket még vállalom is, de ha a professzor írásomat figyelmesen végigolvasta, akkor látnia kellett, hogy éppen a véges erőforrások gyors kimerülésének veszélyeire, az új megoldások keresésére irányítanám a zöldek figyelmét, és állást foglalok az értelmetlen túlfogyasztás ellen. Ezek - megítélésem szerint - sokkal fontosabb ügyek, mint amelyekkel egyes "zöld" szervezetek foglalkoznak, törvényes lehetőségeikkel gyakran visszaélve, megbénítva a közigazgatást. A világkapitalizmus elleni küzdelem pedig nemcsak hogy szélmalomharc, de bizonyos szempontból káros is, mert elvonja a figyelmet a hazai vadkapitalizmus hibáiról. Mert mi köze a "mellényes, csokornyakkendős stb..... uraknak" ahhoz, hogy Magyarországon az állami újraelosztás (támogatások, kedvezmények) durván 80%-át a felső jövedelmi harmad (ideértve a kis- és közepes vállalkozókat is) kapja, míg az alsó harmadnak talán jó, ha 10%-a jut? Nem a régebbi sémák szerinti cilinderes, szivaros urak, hanem a "fiatal" és "demokrata" pulóveres urak rendezték így be az országot! És vajon nem a szocialisták azok, akik e berendezkedést majdnem egy az egyben átvették? Nem kellene a horizontot egy parányival szűkebbre venni, tisztelt Professzor Úr?
Schiffer András és Csillag Gábor nem kevesebbel, mint manipulációval, paranoiás átpolitizálással, demagógiával és démonizációval vádol (Ha leszáll a lila köd, ÉS, 2004/31. és Ébresztő, 2004/32.)
Írásaiknak örülök, mert egyrészről azt jelzik, hogy cikkem célba talált, másrészt viszont az olvasó maga is meggyőződhet arról, hogy milyen eszközöket vetnek be a radikálisok véleményük monopolizálása érdekében, és milyen módon tartják terror alatt a közvéleményt (ideértve a médiát és a politikát is). Számba adnak mondatokat, és azok alapján minősítenek is mindjárt. Ki az, aki démonizál?
A manipuláció vádját elfogadom, valóban hatni akartam legalább ebben a szűk értelmiségi körben. (Hasonló tárgyú, rövidebb írásaimat két napilap és egy hetilap már elutasította). Viszont: soha nem állítottam, hogy a bős-nagymarosi erőmű megépítése akkor, ott és úgy, ahogy épült szükséges volt. Az viszont tény, hogy a radikális civilek hiúsították meg a Keresztes miniszter által favorizált kompromisszumos tervet: Dunakiliti igen, Nagymaros nem. Azok, akik a naiv és (elnézést, nincs jobb jelző) dilettáns illúziót ("papírtigris") táplálták, hogy a "C variáns" nem megvalósítható. Ők okozták azt a tragikus kifejletet, hogy elvesztettük a víz feletti rendelkezés lehetőségét. Ezért nem igaz az, hogy "a közösségi döntések illetékessége az adott döntés és saját életviláguk közötti kapcsolat intenzitásától és nem szaktudásától függ" - ahogy Schiffer állítja. Ugyanis mindenki, aki valamelyest értett a dologhoz, tudta, hogy Kilitivel a csehszlovákok nem zsarolhatók. A szakértelem Schiffer által történő leértékelése inkább a korábbi rendszerre jellemző, és a hozzáértés egy bizonyos szintje a mai belebeszélős világban is megkövetelhető - lenne.
Az átpolitizálás vádját nem fogadom el, mert nem engem illet. Schiffer az, aki egy az egyben Demszky nyakába varrja az egész szemétégető-füstszűrő ügyet. Mintha az a világ legtermészetesebb dolga lenne, hogy az ország talán legsürgősebb környezetvédelmi beruházása négy évig egy fillért sem kap a költségvetésből.
De visszatérve TGM reflexiójához: ő úgy állítja be, mintha egy szűk elit akarná a zöld többségre rákényszeríteni az akaratát. Ez egyszerűen nem igaz. Az M0 körgyűrű és a metró ügyében, amelyekre írásom elsősorban vonatkozik, éppen arról van szó, hogy egy parányi, fanatikus (?) kisebbség akarja akaratát a túlnyomó többségre ráerőltetni. És most felteszem a kérdést az általam is tisztelt etikusnak, Tamás Gáspár Miklósnak: ha mégis, valamivel több érv szólna a metró és az M0 körgyűrű ellen, mint mellette, (tudjuk, nem így van), akkor a 80-90 %-os többségnek nem lenne-e joga ahhoz, hogy megépítse ezeket? Nem elsősorban mégiscsak képviseleti demokrácia van hazánkban, és csak másodsorban növény- és állatbarát, Rousseau-hívő társadalom? El lehet-e tiltani a dohányost a cigarettától, az iszákost a pálinkától? Ugye nem, tisztelt demokrata elvbarátaim. Jogunk van önsorsrontó nemzetnek lennünk nemde, és metrón járni, körgyűrűn kerülni, ahogy a barcelonaiak és londoniak teszik, balga módon nem törődve a környezet állapotával és azzal, hogy mibe kerül ez nekik.
Nem fogadom el, hogy "nem kizárt, hogy nincs megoldás", mert biztos vagyok benne, hogy néhány száz évre az emberiség megoldja az energiahiány- és szennyezés-problémát. És nem az autógyártó és petrolkémiai lobbit tartom a bűnösnek a motorizáció túltengésében, a javak túlzó fogyasztásában, hanem tényként fogadom el, hogy az emberi tudat, a világhoz való viszonyulás képessége egyszerűen nem tartott lépést a civilizáció, a technika túl gyors fejlődésével. Sőt, a műsoripar jóvoltából egyre butábbak leszünk. A "lila" gondolkodás éppen ezt a szakadékot próbálná valamelyest szűkíteni.
A miniszter (szolga) pedig nem lehet egyben civil (polgár) is, mint ahogy az ombudsman sem, ahogy Schiffer állítja. De még a rövidnadrágos egyetemista sem akadályozhatja meg fizikailag az érvényesen engedélyezett építkezést egy jogállamban. Magam, laikusként az elvhez ragaszkodom: a lokátor optimális elhelyezése (az emberélet) elsőbbséget élvez a bazsarózsa által igényelt legkedvezőbb környezethez képest. Ha ugyanolyan hatékonysággal máshol is megépíthető, persze hogy máshol kell felállítani. De ha nem? Ezt - az általam felvetett - prioritásdilemmát kritikusaim egyszerűen megkerülik. (Nem érinti Schiffer korábbi, általa hivatkozott írásában sem) A polgári repülőgépek levadászhatósága pedig az állam alanyi joga, a zöldek abba beletörődnek. Csak felsorolásszerűen, hogy a demagógia bélyegét valahogy levakarjam magamról, néhány felvetés, amivel még konstruktív kritikusaim sem foglalkoztak:
A fosszilis energiahordozók kimerülésének kérdése és a felmelegedés. Ez nem ügy, itt TGM szkepszise az irányadó?
- Milyen eredményt értünk el a szelektív hulladékgyűjtés, az eldobó csomagolások ügyében? Tudják-e az urak, hogy az eldobható csomagolású ásványvizek még ma is felével, harmadával olcsóbbak, mint a visszaválthatóak? Normális az, hogy Budapesten (!) 3-5 kilométert kell autózni, egy szelektív gyűjtőhely eléréséhez?
Tudják-e, hogy mennyi van idén a költségvetésben energiaracionalizálásra, utólagos hőszigetelésre? És beérik ennyivel?
Pedig ezek igazán távlatos ügyek! Mi ugye csak a "vízbázissal", mint mumussal foglalkozunk, bármilyen összefüggésben, akkor, amikor Budapest és környéke többszáz négyzetkilométeres nagyjából összefüggő kavicsrétegen fekszik, és így szinte mindegy, hogy a Hungária körútnál vagy Pomázon szennyezzük a talajt, a talajvizet. Sehol sem kellene! Egyébként is: mi egy hídláb vagy egy napi húszezer gépkocsis többletforgalom egy területen (a vízbázis szempontjából) ahhoz a száraz tényhez képest, hogy a főváros szennyvizének majd fele még ma is tisztítatlanul folyik a Dunába? És azt már nem is illik feszegetni, hogy az új budai főgyűjtő tervét kik is fúrják már jóelőre...
A radikális zöldek ugyan szeretik a bazsarózsát és a demokráciát, csak az eltérő véleményt utálják, de azt nagyon. Meg az olyan ügyeket gyűlölik, amelyekre nincs egyszerű megoldásuk és ha valaki ilyet felvet, az demagóg.
Állításaim lényegét fenntartom. Megmaradok lilának, és másokat is közénk hívok. Állítom, hogy a rendszerváltás nem azért volt, hogy Kádár, Maróthy és Binder helyett Schiffer, Nagybandó vagy Csillag határozza meg, hogy mi a közjó. Ők csupán egy, (bár fontos) szegmensre figyelnek, de a közjó sokkal bonyolultabb dolog. Ezért vitatkozni kell velük, szükség szerint cáfolni érveiket, vitatni gyakran abszurd prioritásaikat, nagyobb távlatok kihívásaira is figyelve. És legfőképpen: súlyukhoz kell szabni jogosítványaikat.
Köszönet az ÉS-nek, hogy a vitának teret adott.
 
Bauer Péter


További (letölthető) információk :