Etikus-e beteg gyerekkel egyszázalékozni?

2013. április 29.

A helyeselhető cél felhatalmazza-e a hirdetőket arra, hogy az adózók érzelmi befolyásolására, lelki sokkolására alapozzanak? Nádori Péter írása a Kreatív magazinból.

A teljes cikk a kreativ.hu-n olvasható.

Legyünk bár szerkesztők vagy a sajtó kritikusai, hajlamosak vagyunk úgy csinálni, mintha – vagy akár elhinni magunknak, hogy – a mindenféle médiafelületeken megjelenő tartalmak morális megítélése egyszerű dolog. Erre persze saját önbizalmunk, hiúságunk mellett az is rászorít, hogy a kortárs média felgyorsult világában töprengésre, mérlegelésre, esetleg extra információk begyűjtésére nem különösebben adódik idő, mód és lehetőség. A lapzárta (pláne az örökké utolsó pillanatos, huszonnégy órás internetes lapzárta) folyamatos szorításában mindig minden döntést azonnal kell meghozni, ahogyan reagálni is azonnal kell mindenre és bármire, ami a nyilvánosságban megjelenik. (Kit érdekel egy tegnapi blogbejegyzés? Annyi embert sem, mint a tegnapi újság, pedig már a mai sem izgat túl sokat.) Lehozzam ezt a Facebookon talált és a fél internet által rég látott képet vagy sem? Hibát követek el, ha nincs rá engedélyem, mégis bemásolom egy cikkbe? És ha nem másolom be, csak belinkelem? Ostoba, nyúlszívű hülye vagyok, ha nem használom, életidegen alak, aki mellett elmegy az az univerzum, amiben minden kép mindig megjelenik? És: betegyem a híradóba, amit a képviselő mondott? Ha beteszem, engem gyaláz le kártérítésért a másik képviselő, akit betámadott ez az egyik? Vagy: tekinthetem-e közszereplőnek azt, aki tegnap még milliárdok állami ura volt, de ma éppen nincs semmilyen funkciója? És azt, akiről pontosan tudom, hogy ma élet és halál befolyásolója az ország szélte-hosszán, de a nevét soha nem hordta hátán a Magyar Közlöny? És ha el is találom a helyes megfejtést, nem dobja-e ki a parlament holnapra, mire a cikk megjelenik, a közszereplők és a szólásszabadság viszonyára vonatkozó „tágabb tűréshatár” alkotmányos (alkotmánybírósági) mércéjét a nagy büdös legálhistóriai kukába? Egyáltalán, ringassam-e magam abba az illúzióba, hogy a törvényekben és azokon túl léteznek olyan morális korlátok és útjelzők, amelyekhez érdemes igazodnom, ha nem akarok a pokolban megrohadni, illetve ettől eltérő okból esetleg úgy vélem, hogy jó embernek lenni követendő célkitűzés? Vagy munkába indulás előtt nap mint nap kössem fel a jogpozitivista gatyamadzagot, és reménykedjek, hogy a bírói gyakorlat nem épp az én ügyeleti napomon fog találkozni piciny médiatalicskámmal a maga ezertonnás, de legalább kivilágítatlan dízelmozdonya masinisztájaként?

Mindez rengeteg dologról eszembe juthatott volna, szokott is, de most konkrétan arról, hogy ebben a pillanatban egyetlen országos napilap egyetlen szombati számának egyetlen oldaláról három kisgyerek néz velem szembe, és egyiknek sincs haja. 1%-os adófelajánlási szezon van épp, és a számlálhatatlan jelentkező közt természetesen ott vannak a daganatos betegségek ellen fellépő alapítványok is. Nélkülözhetetlen, sőt, szó szerint életfontosságú munkát végeznek: a magyar közegészségügy úgy áll, ahogyan, a betegség viszont nem ESOMAR-státusz szerint válogat. Mindenki, aki a kisujját megmozdítja akár csak egyetlen rászoruló gyerek érdekében, minden tiszteletet megérdemel.

Ennek fenntartásával említem, hogy eközben néhány kérdést senki nem kerülhet el. A kérdések nem jogi természetűek, hiszen nyilvánvalóan minden, a kemoterápia eltéveszthetetlen nyomait magán viselő gyermek portréjával kampányoló alapítvány rendelkezik a megfelelő engedélyekkel. De vajon etikus-e ezeknek a gyerekeknek a képét ezer és ezer példányban sokszorosítani és, ha mégannyira egyértelműen jó cél érdekében is, pénzgyűjtésre használni?

Teljes cikk: kreativ.hu


Címkék
egészségügy, adományozás, 1%