Hogyan ne adakozzunk?

2010. okt. 11.

Varga Betti

Az idei árvíz és a vörösiszap-katasztrófa után végre valóban úgy tűnik, ismét kezd kialakulni hazánkban az adakozás, a jótékonykodás kultúrája, sokan egyenesen a "nemzeti összefogás" megvalósulásáról beszélnek. Azonban van még mit tanulni. Adakozás-e az extra lomtalanítás?

Magyarország polgárai 2010-ben bebizonyították, hogy szívesen segítenek. Ugyanakkor az is kiderült, hogy nagyon sokan még mindig nincsenek tisztában azzal, hogyan lehet vagy hogyan kell okosan adni. Ezért természetesen senkit sem lehet hibáztatni, hiszen a jótékonykodás, adományozás magyarországi kultúrája a szocializmusban jórészt leépült, elpusztult. A szocializmusban egyrészt ideológiai, másrészt politikai okokból sem volt "semmi szükség" a jótékonykodásra. Hiszen ott, ahol elvileg mindenki egyenlõ és az addig elnyomott osztály van uralmon, nincsenek elesettek - a létezõ szegénység sokáig tabunak számított. Másrészt a rendszerben sikerült kiölni az emberekbõl az egymás iránti bizalmat és azokat a polgári alapértékeket, melyek a segítségnyújtás alapját jelentik.
Így lehetséges, hogy gyakorlatilag máig nincsen nagy és hatékony nemzeti segélyszervezet, és nem alakult semmi olyasmi, mint Nagy-Britanniában az Oxfam. Ennek a hiánya most is érzõdik: a felajánlások koordinálatlanok, elaprózódnak, sokszor nehezen és lassan jutnak el a bajbajutottakhoz. A Magyarországon jelen levõ nagy, szervezett, megfelelõ infrastruktúrával (járműparkkal, irodákkal, raktárakkal, gyűjtési pontokkal) rendelkezõ segélyszervezetek, például a Máltai Szeretetszolgálat, a Baptista Szeretetszolgálat vagy a Vöröskereszt, jellemzõen mind nemzetközi vagy nemzetekfeletti intézmények helyi szervezetei. De a magánadakozás hagyománya, kultúrája is sokszor fájóan hiányzik. Magyarországon már ott kezdõdnek a problémák, hogy sokan nem értik, hogy az adakozás, jótékonykodás: lemondás valamirõl mások javára. Az viszont nem lemondás, ha olyasmit adományozunk, ami nekünk nem kell, sõt felesleges és csak a helyet foglalja. Ami a saját háztartásunkban már úgyis használhatatlan, kiszolgált, és gyakran már csak szemét.
A beérkezõ segélyek alapján sokan gondolják úgy, hogy az adakozás valójában nem más, mint egy évközbeni extra lomtalanítás. Felsõzsolcára, az árvízkárosultaknak, akiknek sokszor elvitte az ár a házát és mindenét, legalábbis rengeteg ilyen adomány érkezett. Például doboznyi divatból kiment, ronda nyakkendõk, mosatlan és szakadt ruhák, törött játékok. De emlékszünk még számos egyéb esetre az elmúlt évekbõl, amikor még politikusok is lejárt szavatosságú tésztával örvendeztették meg a rászorulókat. A kolontáriaknak szánt adományok egy részét is visszafordítják vagy át sem veszik a segélyszervezetek. Az önzetlen adományozók pedig általában felháborodnak, amikor azt kérik tõlük, hogy elõször mossák ki és hajtogassák össze a felajánlott ruha- vagy ágyneműt.
A segítõ szándék megvan, sokszor viszont a megfelelõ tapintat hiányzik. Hosszú évek alatt felépített egzisztenciákat mosott el a víz vagy az iszap. A hirtelen mindenüket elvesztett embereknek elképesztõen megalázó olyan adományokat átvenni, melyek korábbi gazdájuknak csak kidobásra váró szemetek voltak. Hasznos a kihúzható kanapé, de nem a szakadt, kiálló rugójú. Kell a meleg ruha, de nem az elnyűtt, szakadt bélésű. Kell játék a gyerekeknek, de nem a hiányos társasjáték, a tépett mesekönyv.
A tapintat olykor máshogyan is hiányzik. A magánadakozók általában kiválasztanak egy-egy családot, egyeztetnek velük, hogy mire van szükségük, és egyénileg le is szállítják a kért dolgokat. Ezzel eddig semmi baj nincs, de egyesek hajlamosak katasztrófaturistaként viselkedni, például, amikor elvárják a megsegített családtól, hogy rendszeresen tájékoztassa õket, mire és hogyan tudta használni a felajánlott tárgyakat. Sõt, küldjön képeket is majd, ha berendezkedtek. Ezek a beszámolók - egyáltalán nem érthetetlen okokból - sokszor nem érkeznek meg. És van olyan adományozó - az internetnek hála, számos fórumon találunk ilyen hõbörgéseket -, aki hálátlanságnak minõsíti az elmaradozó köszönõleveleket. Akadnak olyanok is, akik, bár teljesen új, sokszor drága adományokat küldenek, vagy nem tájékozódnak a bajba jutottak valós szükségleteirõl, vagy egyszerűen el sem tudják képzelni, hogy egy átmeneti szállásra, mondjuk, sportcsarnokba kerülõ károsultnak mire lehet igazán szüksége.
Újabb probléma, hogy a média, amely akár mintát is adhatna az okos adakozásról, a valós segítségnyújtásról, szintén nem akarja felfogni, megérteni, mit jelenthet az érintetteknek egy ilyen katasztrófa. Az egyik szombat esti tehetségkutatóban például a műsorvezetõ két vihogás között szinte mellékesen bejelentette, hogy az sms-szavazás minden sms-ébõl 50 Ft az iszapkárosultaknak megy, gyorsan azt is hozzátéve, hogy ez majd mekkora nagy összeg lesz. Az adás ezután zavartalanul folytatódott. A tévé elõtt a jó érzésű nézõ meg nem tud hova nézni a szégyentõl, hogy a minimális tiszteletet sem vagyunk képesek megadni, és szavazás-ösztönzõ show-elemmé minõsítjük le a személyes tragédiákat. A jó szándék persze itt is megvan, a sejthetõen valóban jelentõs összeg is jól jön, csak megint a tapintat és a megfelelõ kultúra hiányzik.
Persze, az adakozás magyarországi kultúrájának kialakulását maga a magyar állam is tovább hátráltatta. Egyrészt az óriási elvonásokkal, adókkal - hiszen az állampolgároknak így még kevesebb maradt, amibõl jótékonykodni lehetne. Másrészt azzal, hogy 2008-tól még a közcélú adományok is áfakötelesek lettek. Az állam nem elõsegítette és ösztönözte a jótékonykodást, hanem lefölözte, megsarcolta az adományokat.
A változáshoz, mint hazánkban sajnos oly sokszor, most is tragédiákra volt szükség. Az idei nagy árvíz után végre elkezdõdött egy tudatos építése az adományozási kultúrának, legalábbis az adományozás újbóli adómentessé tétele mindenképpen ebbe az irányba mutat. Ezt folytatja most az iszapkatasztrófa után létrehozott Magyar Kármentõ Alap, illetve a kormányfõ segítségkérése is. Talán elsõre szokatlannak tűnt, hogy a kormányfõ azt hangsúlyozta: "a világban élõ magyarok", különösen a "külföldön élõ, gazdag magyarok pénzügyi támogatását" kéri, valamint azt, hogy a magyar emberek nagyvonalúak, és az ország van olyan erõs, hogy önállóan megoldja a problémát - vagyis hogy nem vagyunk ráutalva nemzetközi könyöradományokra. Ha azonban belegondolunk abba, hogy mi magunk is, ha bajba jutunk, elõször a családunktól, rokonságunktól kérünk segítséget, semmi meglepõ nincs ebben.
A segítséget és a kártérítést nyilván a magyar állam is ki tudja fizetni, és az EU segítségét, illetve külföldi országok felajánlásait is igénybe tudjuk venni. Nem a szükséges pénzek elõteremtése tehát itt a lényeg. Hanem egyrészt a bajba jutott ország méltósága, másrészt annak a tudatosítása, hogy a nemzet egységet alkot, ahol mindenki számíthat egymásra és ahol a szerencsések és tehetõsek valóban segítenek a bajba jutottakon. Soros György 1 millió dolláros felajánlása, illetve a Kármentõ Alapot koordináló George Pataki szerepvállalása igenis segíthet helyreállítani azt a bizalmat, ami ahhoz is szükséges, hogy a jótékonykodás magyarországi kultúrája ismét felépülhessen.
De a legtöbbet ezért mégis azok a polgárok tették, akik, bár egyáltalán nem tehetõsek, mégsem sajnálták a pénzt és az energiát, hogy segítsenek. A jó szándék mindig is megvolt, és úgy tűnik, a kultúra is kezd visszatérni: a következõ feladat a megfelelõ intézmények létrehozása. Utóbbira égetõ szükség van nem csak azért, hogy az idei katasztrófák után is több helyen tapasztalt fejetlenségen úrrá legyenek, hanem hogy megakadályozzák az amúgy is sérülékeny bizalom megingását. Hogy ki lehessen szűrni a nyerészkedõ álkárosultakat, a fiktív, pénzeket lenyúló segélyszervezeteket vagy éppen a pénzmosásra, adócsalásra szakosodott alapítványokat.