- R.: Ha valaki látta az Esőember című filmet, annak nem kell magyarázni, hogy mi az autizmus. Dustin Hofmann nem reagált, illetve nem úgy reagált mindenre, ahogy várták, de ha emlékeznek még, akkor megmondta, hogy hány szál gyufa esett a földre egy dobozból, amire mi ugye épek képtelenek vagyunk. A stúdióban itt van Ébner Gyula, a Gyöngyösi Autista Segítőközpont igazgatója, aki maga is érintett, mert szülő és azt mondta nekem, amikor beszélgettünk, hogy az ön fia már akkor megmondta, hogy hány szál gyufa van, amikor még le se esett a földre.

- ÉGy.: Hát ez talán túlzás, de hihetetlen gyors a memóriájuk és a szemük. Pillanatok alatt rápillant egy gyerek x darab pöttyre és egy számítási műveletet az ilyen képességű gyerekek a másodpercek töredéke alatt képesek elvégezni.

- R.: Hihetetlen intelligenciával rendelkeznek az autisták, mégse lehet tudni, mégse lehet velük kommunikálni, mert én azt hallottam, hoyg nem tudnak felejteni. Tehát a tények, azok az apró mindennapi tények, amik megtörténnek velünk, ha azok nem felejtődnek, nem törlődnek, akkor úgy felhalmozódnak, hogy képtelen már befogadni az új ingereket. Jól tudom én ezt? Ez egy állapot.

- ÉGy.: Igen, hát az autista állapot egy egészen különleges érzékszerveket, egész különleges információ feldolgozással járhat együtt. Egyszerűen elképzelhetetlen a memóriájuk. Nem tudják irányítani a tekintetüket, nem tudnak szelektálni, nem tudnak ráfigyelni dolgokra, de mindent lefényképeznek és ebben az informácidzsungelben, ebben az információkáoszban élnek.

- R.: Az esőemberek ugye, a kis esőemberek azért felnőnek és ők alkalmatlanok arra, hogy valódi normál munkahelyen dolgozzanak. Jobb, ha a családban élnek, de hát egy idő után ugye a családi szeretetből is valahogy ki kell, hogy lépjenek. Kell oktatási rendszer, kell bármi más, ahol a felnőtt autisták tudnak élni és hát a megoldás igazán a világban az intézetek rendszere, ami az autista gyereknek és az autista felnőttnek semmiképpen nem jó. Írországból indult egy mozgalom, méghozzá szülők kezdeményezték. Talán így tudnám megfogalmazni, hogy építsünk autista közösségeket egy szebb, egy jobb, egy emberibb életért. Én a Down First Farmon jártam Enfieldben, Dublintól 40 km-re, ott egy ilyen önfenntartó farm létezik már több évtizede és hoztam képeket is. Mit látsz rajta?

- Mv.: Nagyon kis - mondhatjuk azt, hogy elég speciális ír házakat, szép zöld fű, hát az természetes még télen is.

- R.: Pálmafák...

- Mv.: Pálmafa...

- R.: A Golf-áramlatnak köszönhetően Írországban van...

- Mv.: De hát úgy tűnik, van itt más déli növény is, ilyen vastaglevelű talán örökzöldek és nagyon kellemes kis kertecske, kis állványok.

- R.: De megnyugtató a környezet. Akkor jöjjenek velem most erre a farmra. Kísérőm Paul Henry volt, az Ír Autista Szövetség munkatársa és a farm vezetője, tolmácsom pedig Sümegi Gyula, a nagykövetség első titkára.

- PH.: Harmincöt hektáros területen vagyunk, 9 lakóotthon egység található és ebből nyolcban többé-kevésbé önellátó módon élnek az autisták. Minden lakóegységben átlagosan 3-4 személy él, mindenkinek saját hálószobája van. Ezek ilyen családias jellegű házak, otthonok. Alapvetően önellátásra vannak berendezkedve. Sok szakmában lehet itt dolgozni, foglalkozni. Ez a Down First Farm szerves része itt a környék életének, az itt élők ugyanúgy elmennek vásárolni, ugyanúgy bejárnak a faluba társadalmi életet élni, mint bárki más.

- R.: A falu elfogadta, tehát az elejét fogva, amikor ide tervezték építeni a Down First Farmot, akkor a falusiak azt mondták, hogy legyen, együtt tudunk élni a fogyatékkal élőkkel, vagy netán voltak ellenérzések?

- PH.: Huszonegy éve létezik a Down First Farm autisták számára, de ez a farm már más szemlélettel jött létre, mint a hagyományos régi, nagy fogyatékos intézetek. Kezdetektől fogva rendkívül pozitív, befogadó jellegű volt a viszonyulás a helyiek részéről a farm és a lakói iránt. Nagyon sokan bejárnak ide dolgozni a környékbeli településről, részt vesznek az itteni tevékenységben. Például a helyi körzeti orvos is ellátja itt a betegeket.

- R.: Az autisták kijárnak a faluba, azt mondta, tehát mondjuk el tudnak menni a pubba, netán vannak közös táncmulatságok vagy esetleg kirándulások, vagy ez elképzelhetetlen?

- PH.: Teljes mértékben így van, ahogy mondja. A lakóink kimehetnek, vásárlásokat elintézhetik, elmehetnek a helyi kocsmába, a vendéglőbe, hogyha akarnak, elmehetnek a focimeccsre, a legtöbb esetben kíséri őket valamelyik munkatársunk.

- R.: Amíg így beszélgettünk, kiszaladt egy autista fiatal kék pulóverben, valamit kihozott, de szaladt, és utánaszaladt egy gondozó, egy ápoló és elvette tőle. Látszik, hogy azért ezek az emberek valamiben mások, egy külön öntörvényű világban élnek és vigyázni kell rájuk.

- PH.: Pontosan, sajátos világ az autisták világa, de nekünk az a felfogásunk, hogy ezen nem akarunk változtatni, hanem elfogadjuk és a lehetőségekhez mérten alkalmazkodunk ehhez. Természetesen az itt dolgozó szakemberek dolga, hogy eldöntsék külön-külön, hogy ki az aki az autisták közül alkalmas arra, hogy oda menjen, melyikük az, amelyik kifejezetten szereti a társaságot, melyik az, aki inkább egyedül szeretne lenni, tehát egyéni esetektől függ, hogy ki, hogy, mit, de nagyon fontos, hogy nincsenek zárt ajtaink, zárt kapuink, ugyanúgy szabadon élnek itt, mint bármilyen más ember. /Zene./

- R.: Akkor én javaslom, hogy nézzünk meg most egy lakóotthont.

- PH.: Most elmegyünk akkor az egyik lakóegységbe. Csak elmegyek és megkérdezem, hogy ..., mert ez egy magánotthon végülis.

- R.: égy látszik, minden rendben volt. /Bemutatkozások angolul./ Tehát itt élnek ők.

-Ez egy tipikus lakóotthon a konyhával, a nagy ebédlővel és az abbólnyíló nappalival. Nagyon röviden körbemegyünk, csak mivel most ez a napi életük zajlik, hogy próbáljuk meg minimálisan zavarni. Izabell és Una pedig a kertészetben dolgozik, David pedig a kerámiaműhelyben.

-R.: Rose itt a segítő, ugye, négy ember segítője. Beszélget velük, kommunikál velük, tehát a hétköznapok azzal telnek, hogy a beszéd az szerepel, vagy ebben a munkában a beszéd az nem számít?

- Rose: Beszélünk hozzájuk és mindannyian meg is értik, amit mondunk.

- R.: Mi a legnehezebb ebben a munkában?

- Rose: A legnehezebb az, hogy ha az egyik itt lakónknak valami rendkívül hiányzik, valami problémája van és az, amíg rájövünk, hogy pontosan mi az. Itt nemcsak beszélünk, hanem körülírjuk, sokszor van úgy, hogy lerajzolják vagy elmutogatják. Például hogyha valamilyen olyan ételre vágynak, ami itt nem áll rendelkezésre. Egyszerűen csak szeretem ezeket a srácokat, szeretem ezt a munkát és nagyoni sok pozitív visszajelzést kapok tőlük.

- R.: Megölelik, megpuszilgatják, mit csinálnak?

- Rose: Mindegyik persze különböző személyiség. Egy közülük az meg szokott ölelni, de az biztos, hogy mindegyiken látom, hogy ha vidámak és boldogok.

- R.: Látok fiatalokat és látok idősebbeket.

- PH.: Ebben a házban mindenki a huszas éveiben van. Egyébként a telepen a legidősebb 43 éves.

- R.: Tehát most kijöttünk a lakóotthonból, és azért kellett kijönni, mert ez egy olyan speciális betegség az autizmus, egy olyan speciális állapot, amivel akár egy idegen személy is zavart okozhat.

- PH.: Down Firsnek ez a lényege pontosan, hogy itt nincsenek kitéve mondjuk egy városi élettel járó állandó változásnak, bizonytalanságnak, itt sokkal inkább tudjuk biztosítani a folyamatosságot a napi rutinokban. Itt ugyanakkor megvana szabadságuk, hogy ha úgy érzik, akkor kimehetnek a nagyobb közösségbe, a településre, ugyanakkor egyfajta ilyen hátországként, biztos menedékként vissza is jöhetnek, hogy ha úgy érzik, hogy már nem képesek befogadni a változásokat vagy az élményeket. Arra is van pédla, hogy innen szabadságra v agy nyaralásra elutaznak az autisták. Többnyire Írországon belül tengerpartra vagy a hegyek közé, olyan helyre, ahol más családok is, egészségesek is vannak, de most éppen ebben a pillanatban egy csoportunk Barcelonában nyaral.

- R.: Hány embernek élnek a szülei? Ugye fiatalokról és felnőtt betegekről van itt szó.

- PH.: Az itt élők mindegyikének legalább egy szülője még él.

- R.: Milyen a kapcsolat a szülőkkel, látogatják-e a fiatalokat, vagy ők mennek-e a szülőkhöz?

- PH.: Nagyon szoros kapcsolat van a szülőkkel, hiszen maguk az autista gyermekeknek a szülei hozták létre ezt a mozgalmat, ezt a farmot. Most is az igazgatóságnak az elnöke szülő és van olyan itt élő autista, aki havonta jár haza, van aki hathetente, van aki ritkábban. Ugyanígy a szülők is látogatják őket. Fontos megjegyezni, hogy a szülőknek nem kell bejelentkeznie ide, nem kell időpontot kérnie vagy engedélyt, hogy meglátogathassák a gyermekeiket, bármikor jöhetnek és bármikor elvihetik egy kirándulásra vagy egy étkezésre a gyermekeiket. /Zene./

- R.: égy tudtuk, hogy működtetnek egy Odüsszea nevezetű boltot is itt a szomszéd községben. Most hallom, hogy ez megszünt. Mi volt ennek az oka?

- PH.: A bolt, amit valóban üzemeltettünk, az itt előállított termékeket, kézműves termékeke, fából, kerámiából és cserépből, agyagból készült termékeket árusította. Számos tényező vezetett a boltnak a bezárásához, az egyik az, hogy sétálóutcává alakították a teret, a bolthoz vezető utcát és nem tudtuk egyszerűen az áruinkat és a tagjainkat a kisbuszunkkal odaszállítani. A másik az, hogy nagyon nagy konkurencia alakult ki egy szomszédban megnyílt bevásárlóközpont miatt, harmadrészt pedig egyre kevesebb önkéntest tudtunk találni egy gazdasági prosperitás időszakában arra, hogy gyakorlatilag ingyen dolgozzanak itt nekünk.

- R.: Tehát önkéntesek voltak az eladók és az autisták termékeit árulták.

- PH.: Azon kívül nagyon nagy volt a rezsiköltsége az üzlet fenntartásának, függetlenül a bevételtől maga a fenntartása, a villany, a bérleti díj, az egyén kötelező díjak rendkívül sok költséget elvittek, ezért úgy döntöttünk végülis, hogy bezárjuk a boltot. Viszont most itt a farmon vannak úgynevezett nyílt napjaink és ilyenkor a portékáinkat meg lehetett vásárolni.

- R.: Kik voltak a vevők, vajon csak jótékonyságból vásároltak, hogy segítsenek a farmon, vagy valóban értékén fizették meg mondjuk a kerámiát?

- PH.: Nem, nem a jótékonyság volt a fő vezérelv a tapasztalataink szerint, hanem az, hogy ezek egyedi darabok, kézzel készült, különleges egyedileg készített alkotások voltak és az emberek ezt keresték, ez népszerű volt. /Zene./

- Mat Dollis vagyok, az autista szövetségnek egyik vezetője és három egy környéken lévő autista farm igazgatója.

- R.: Jó kétszáz métert sétáltunk el a farmtól is ide érkeztünk az asztalosüzemhez és ha jól tudom, önnek az a filozófiája, hogy menjenek a munkahelyükre az autisták, tehát éljék át azt az élményt, hogy mi az otthon és mi a munkahely.

- MD.: A legfontosabb az, hogy Down First-öt egy közösségként képzeljük, egy közösségként próbáljuk működtetni, ahol az itt lakók felkelnek reggel és mint mindenki más elmennek dolgozni, elmennek a munkahelyükre. Emiatt a fő munkahely a farmon kívül, nagyon közel a főbejárathoz található.

- R.: Mindenkinek kötelező dolgozni, tehát ez olyan, mint egy normál munkahely, tehát itt muszáj dolgozni, vagy csak foglalkozást ajánlanak, tehát hogy megteheted.

- MD.: Az itt lakók teljesen önkéntes alapon vesznek részt a tevékenységben, a munkában, senkit nem kényszerítünk arra, hogy ezt vagy azt csinálja, hogy dolgozzon, tehát teljesen rájuk van bízva, hogy milyen mértékig és milyen időben, mikor vesznek részt a munkában.

- R.: Itt most ahogy állunk az ajtóban és várjuk, hogy kettő óra legyen és megkezdődjön a munkaidő, két autista is a közelünkben volt és ahogy láttam, hallatlan szeretettel foglalkoznak velük a gondozók, tehát mint egy partnerségi viszonyban vannak itt az ebmerek egymással.

- MD.: Igen, erre törekszünk, hogy egy meleg, baráti, befogadó légkör alakuljon, jöjjön létre.

- R.: Miből tartják fenn magukat, olvastam, hogy adományokból, de azért jóval drágább ez így, akkor is, ha dolgoznak, m intha intézetben élnének ugyanezek a fiatalok.

- MD.: Az állam minden itt lakó autista után kvótát fizet a fenntartási költségekhez, e mellett pedig mint egy szervezet mi magunk is végzünk gyüjtéseket, kampányokat, hogy támogatókat szerezzünk.

- R.: És itt van ez a fa, ez a többezer éves tölgy, mocsári tölgy?

- SGy.: Igen, igen, itt olyan tőzegmocsár alakult ki, Írországban tipikusan, ami konzerválta az abba belesüllyedt fát. Többezer éves, szinte megkövült faanyag.

- R.: És ezekből készítik az iparművészeti ajándéktárgyakat.

- MD.: Jim ezeket az órákat és falidíszeket készííti fából.

- R.: Eper, kutya, autó és falra akasztható. Ott viszont látjuk már a mocsári tölgyből elkészült alkotást. Hallo, Pedy. Mit dolgoztál vagy mit dolgozol éppen ma?

- Pedy: Asztalos, faműves munkát végzek Jimmel itt a műhelyben.

- R.: Látom, hogy van egy vésőd meg kalapácsod. Szereted ezt a munkát? És el is fordult, azt hiszem, hogy nem kell erőltetni, nem gondolod?

- Pedy: Szeretek asztalosként dolgozni. Nagyon szeretem Jimet és nagyon szeretek Jimmel dolgozni. /Zene./

- R.: Az ír autista farm bemutatását a Külügyminisztérium pályázati támogatása tette lehetővé, de itt van velünk Ébner Gyula, a Gyöngyösi Autista Segítőközpont igazgatója. Írországban hat ilyen farm van és épülnek a farmok, nálunk pedig egy épül Gyöngyösön. Igaz?

- ÉGy.:Hát igen, a tavalyi írországi látogatásunk után az Egészségügyi és Családügyi Minisztériumtól kaptunk egy kis induló pénzt, hogy létrehozzuk az első hazai modern farmot.

- R.: Az autistának miért nem jó az intézet, miért nem jó az, hogy vele intézetben foglalkozzanak?

- ÉGy.: Hát én azt gondolom, hogy egyik fogyatékkal élőnek se jó az intézet. Tehát valamennyien vágynak egy szabad világra, egy helyre, ahol otthon lehetnek, ahol szabadon élhetnek emberi méltóságukban és ahol a világ róluk szól, ahol az ő speciális állapotuk szerint alakítjuk ki a környezetet és minekünk kell tudni velük kommunikálni és megtalálni a hozzájuk vezető utat.

- R.: Azt mondtuk ugye, hogy hihetetlen intelligensek. Na most hogyha intézetbe, netán elmegyógyintézetbe zárják őket, akkor óriási az ellentmondás, ugye, egy intelligens ember és nem a jó helyen van.

- ÉGy.: Hát azt gondolom, hogy ez a legbrutálisabb sértés, ami egy intelligens embert érhet, ha elveszem az egyetlen kincsét, amire nagyon büszke, az intelligenciája és ez a képessége - elmegyógyintézetbe zárom. Ez mindnyájunk számára egy hihetetlen nehezen elviselhető állapot és egy autista számára ez méginkább, hiszen még tiltakozni sem tud ez ellen.

- R.: Azt mondja, hogy belénk látnak, látják a valódi személyiségünket.

- ÉGy.: Igen, az autizmussal élő fogyatékosság ugye a kommunikáció, a társas együttműködés terén mutatkozik meg és cserébe ők is kaptak a gondviseléstől különös képességeket, mint ahogy minden fogyatékkal élő kap. Ismert a vakoknak stb.-nek, mindenkinek van valami plusz ajándéka. Az autisták megkapták a lélekbe látás, az érzelmek kommunikációjának a képességét. Teljesen a lelkünk mélyébe látnak és tudják, hogy az érzelmeink, a hozzájuk való közeledésünk az emberi igazi érzések motíválják, vagy pedig csak felszínesség. Én szeretnék önnek gratulálni a riportért, amit az előbb hallottunk, megköszönni, hogy...

- R.: Nem az én érdemem volt, hanem azt hiszem, hogy az ír munkatársaké, akik tényleg meg akartak valamit mutatni, egy olyan példát, ami náluk már természetes és szeretnék, hogy ha valóban elterjedne a világon.

- ÉGy.: Igen, hát ez egy nagyszerű példa a világ számára, hogy pont az írek, akik a legesélytelenebbül indultak el az autista probléma megoldásával ez előtt harminc évvel, ők jutottak fel saját erőből szinte az élre és ezt a közösség alapú integrációt igyekszik most nagyon sok ország megtanulni tőlük.

- R.: Természetesen bemutatjuk majd a gyöngyösi autista farmot is így Napközben. /Zene./