- Mv.: A legtöbb piás bűnös titkot rejteget és azt fojtja alkoholba. A titok, amit szégyellnek az, hogy betintáznak. Vagy húsz évvel ezelőtt a mostaninál nagyobb rizikót vállalt magára, aki még nem tudott idejében hazaimbolyogni és a járőr egy kanális partján talált rá bóbiskolva. Ilyenkor szépen berámolták a kocsiba és a Soroksári úti kijózanító felé vették az irányt, aminek csak egy kicsivel volt jobb híre, mint egy büntető fegyenctelepnek. Egy idő óta már más szelek fújnak az alkoholistákra is, bár túlzás lenne azt mondani, hogy ahol most józanítják ki őket, ott szaténpárnára hajtják le a fejüket és ágyba hozzák a reggelit. Fura, de mégis így van, hogy amíg valamilyen hallgatólagos közmegegyezés önként és szabadon választott életformának tekintette az alkoholistáét és még csak rendkívüli dolgot se látott benne, addig kutyamód bántak velük és nehezen lehetett eldönteni, hogy a detoxikálás a büntetés és a kínzás egy formája, vagy villámterápia. Amióta végre betegségnek tekintik és orvosilag is bizonyított módon az erre való hajlam örökölhető, azóta viszont a közvélemény mintha könnyebben bélyegezné meg őket és csak a terápia lett egy kissé humánusabb. Az úgynevezett Emberbarát Alapítvány és Drogrehabilitációs Intézet tizenöt éve küszködik a piásokkal ahhoz az egyébként cseppet sem világraszóló felismeréshez igazodva, hogy a villámterápia semmit nem ér, a kúra legalább másfél éves kell, hogy legyen, ha bármilyen csekély reményt akarnak fűzni hozzá. Azt mondják, hogy az alkoholizmust nem lehet gyógyítani, csak az ivást lehet abbahagyni átmenetileg és szerencsés esetben az átmenet életfogytig tart. Akik itt mindjárt megszólalnak, egytől egyig a kanális partjától jutottak el az átmenetig. A közbülső állomás Budapesten a Nyírő Gyula Kórház kijózanítója volt, ahol Funk Sándor főorvost kérdezte először Cservenka Ferenc.

- R.: Réges régen, akár tizenöt-húsz évvel ezelőtt még nagyon rossz híre volt a kizójanítóknak, ez amolyan sokat emlegetett téma volt, de valahogy mégis olyan ködös, olyan kevéssé ismert, tisztázott terület.

- FS.: Igen. Egyébként nagyon nehéz ennek a nyomára járni, de az emberek egy része tényleg azt hiszi, hogy itt valami büntetésben részesülnek ugye a rossz viselkedés miatt és akkor ha megkapták a büntetést, akkor hazamehetnek, mintha intőt írnánk ugye az ellenőrzőkönyvbe, de hát nem, próbálunk segíteni a szerencsétlen, elesett, bajban lévő embereken. Ugye nagyon sok a megkeresés. Az viszonylag ritka, hogy feljelentenének minket, de visszajönnek és akkor keresik rajtunk a holmijukat. Na most mi leltárat készítünk ugyan, de csak arról tudunk, ami egyáltalán itt van velük. Hát ebben az országban akár hiszik, akár nem, ugye van lopás és kimarkecolják a szerencsétlen embereket. Azelőtt nem volt annyira, és akkor bejönnek és akkor ilyen érték, olyan érték. Egyszer csak rájönnek, hogy bármit követelhetnek, mert mi nem tudjuk bebizonyítani, hogy az nem jött ide be. Végülis mi azt tudjuk bizonyítani, hogy mi volt a leltárban. A leltárban természetesen annak kell lenni, amit elhoztak. Ugye hát a mentősök hozzák ugye két karjánál fogva támogatva a beteget. Most már az is követelmény, a mentősök is adjanak át leltárat, de ez azért nem mindig történik meg.

- R.: Miközben önre vártam, bejött egy házaspár ide a kórházba, legalábbis egy hölgy és egy férfi és úgy tünt, hogy segítséget szeretnének kérni. A betegek általában így kerülnek a kórházba, vagy a rendőrség hozza be őket, vagy telefonálnak és úgy jönnek be.

- FS.: Minden elképzelhető változat előfordul. Ide még csak helikopterrel nem jött beteg, egyébként mindenféleképpen meg hát még ágyúból kilőtt ember,pedig itt van a Nagycirkusz nem messze a szomszédban. Egyébként mindig a rendőrség hoz is, küld is, véleményeket kér, a mentők állandóan nem csak olyan beteget, aki éppen aktuálisan részeg, hanem a másik kórházból rendesen átutalt, megbeszélt beteget, de utcáról is behoznak olyan beteget, aki rosszul van. Megteszik azt is, hogy hajléktalant behoznak. Bármilyen kemény ugye a dolog, elméletileg ez egy aktív kórházi osztály volna. Tehát beállít ide valaki, akinek semmi baja nincsen azon kívül, hogy fázik és télen hideg van, nem kellene felvennem, sőt, nem is szabadna, hiszen nem azért vannak a kórházi ágyak. Természetesen az ember nem küldi vissza az utcára. Nem egyszer, nem kétszer, százszor fordul elő, úgy, hogy meg is szoktam mondani, néha kis gunyorossággal, hogy a földkéreg egész területe, de az óceánok feneke is ide tartozik, ha valaki onnan jön, akkor felvesszük ugyanúgy, mintha valahonnan a szárazföldről jönne. Aki jött, azt mind megpróbáltuk ellátni.

- R.: Önök hány napig tartanak bent valakit a detoxikálóban?

- FS.: A 24 óra törvényszabta idő, de ha egy beteg kijózanodik és kérik, akkor felvesszük az osztályra. Kétféle ivó van, nagyon nagy megközelítéssel, az egyik a függő, ez mindig újra kell, hogy kezdje az ivást. Ha kiürül belőle, akkor rosszul érzi magát, ugye, tehát reggelenként neki inni kell, hát mindenki ismeri. A másik az abuzív ivó vagy dipszomániás, az viszont nem tudja abbahagyni, tehát ha elkezdi, akkor folytatnia kell neki az ivást. Na, ezek szoktak megjelenni a detoxikálóban és ennek megfelelően a függő ivó az reggel általában összeszedi magát és elvonul, hiszen neki inni kell. Az abuzív viszont rendszerint szövődményesen, nagyon rossz állapotban ébred, összeverten, esetleg több napi ivás után, tehetetlenül elhever, nagyon rossz állapotban van és ezeket szoktuk felvenni, de világszerte az a helyzet, hogy inkább ezek az abuzív ivók kerülnek be a kórházba. Ezek ilyen átmeneti tipus a drogozó tipusú beteg felé. Fiatalabbak sokkal, mint a függő ivók.

- R.: Mennyibe kerül ma egy detoxikálás?

- Körülbelül tizenötezer forint. És akkor abban nincsen semmi, csak annyi, hogy bevisznek, azt mondják, hogy na tessék, kapsz egy injekciót vagy még valamikor azt se. Azt mondják, hogy ott van egy rácsos ágy vagy egy gumilepedős ágy és akkor feküdjél le.

- R.: Tehát egy nap tizenötezer forint?

- Nem egy nap, mert van a józanodási idő és azután jön két óra hossza megfigyelés. égy, hogy még egy napot se tölt ki. égy hogy egy szivacs nagyon hamar megkeresi az árát, amire fektetik az embert. A debrecenit azt hotelnek tudnám minősíteni a pestihez képest. A pestiben borzasztó, szóval tárgyként kezelik a részeget, mindegy, hogy mondjuk. Debrecenben egy kicsit humánusabb volt a kezelés, de a számla ott is kijózanító, szerintem az józanította ki az embert, amit kapott a végén.

- Belökik az embert az ajtón és ott akár meg is halhat. Mert ott talán ha egyszer benyitnak és megnézik, hogy - de csak akkor, ha valaki dörömböl az ajtón, mert különben még talán be se jönnek.

- R.: Hát én jártam ott, azért nem egészen ezt láttam. Nem védeni akarom őket...

- Én voltam többször is és én tisztán látom azokat a dolgokat, hogy az ápoló megpofozza a beteget, amelyik mondjuk olyan állapotban van, hogy ki akar menni, mert rágyujtani, azon kívül rendszeresen meglopják a betegeket, tehát én garantálom és merem állítani, hogy ez van.

- A debreceni detoxikálóban kötelező óránként a lázlapra felírni a légzést és a pulzust, hogy ez egyenletes, ugyanis volt ott egy befulladásos halál és attól kezdve nagyon megszigorították, úgy, hogy üvegablak van csináltatva az ajtóra, ez az egyik. A másik, altatót mikor megkapja, előtte orvosi vizsgálaton esik át. Amiket itt hallottam, hogy ütik-verik, ott ez nem volt jellemző.

- El kell mondanom, hogy én meg Debrecenben voltam, holtrészegen bevittek bennünket vagy ötünket és nem bántak velünk kesztyűs kézzel, de minket is bevágtak a rácsos ágyba és amikor azt mondtuk, hogy ki akarunk menni a vécébe, akkor végezze el úgy, ahogy akarja, aztán elkezdtünk dalolni, bejött két fogdmeg gyerek meg az orvos, aztán úgy leoltottak bennünket, hogy egyből elájultunk.

- Én úgy kerültem be, hogy gyógyszerre ittam nagyon sokat és a rendőrök feljelentettek közbotrány okozásért, ezért kihívták rám a mentőket. Kimosták a gyomromat, arra még emlékszek, mert négyen-öten álltak ott és utána magamhoz tértem, elmondtam az adataimat és kiengedtek egyből. Nem tartottak bent engem.

- R.: Hány éves vagy, Laci?

- L.: Hát most 22.

- R.: Testvéred van?

- L.: Van testvérem, apám igazából már lemondott rólam, szóvla ő nem igazán áll velem szóba.

- R.: Pont emiatt, hogy drogoztál?

- L.: Õ úgy van velem, hogy belőlem már nem lesz semmi.

- R.: És a testvéreid mit szólnak hozzá, ők gondolom hasonló korúak hozzád, nem?

- L.: Van egy öcsém, ő 15 éves, vele teljesen jó a kapcsolatom.

- R.: És ő nem nyúlt soha droghoz?

- L.: Nem, nem.

- R.: És te egyébként ügyelsz rá, hogy nehogy hozzányúljon?

- L.: Igen.

-R.: Igen?

- L.: Figyelek rá, így megkérdezem a barátait is, tudom, hogy miket csinál, de nem drogozik, abban biztos vagyok.

- R.: Ti már mind-mind leszoktatok az alkoholról vagy a gyógyszerről?

- Mondanám úgy, hogy absztinens.

- Alkohol - ahogy mondja a kolléga, absztinensek lettünk most, míg itt vagyunk, de azt, hogy leszoktunk-e, azt állítom, hogy egyikünk se meri kijelenteni, mert az alkohol mint köztudott, orvosilag bebizonyított, hogy aki egyszer alkoholista volt, az úgy is fog meghalni. És ezt csak orvosi felügyelet mellett lehet abbahagyni, mert ha csak úgy dönt az illető, hogy na most márpedig most nem iszok, nekem azt mondta a doktornőm, én ezt megcsináltam, és nagyon rosszul voltam, hogy ezt nagyon bután csináltam, mert belehalhattam volna otthon.

- R.: Akkor azt mondhatnánk, hogy az egyetlen orvosság az akaraterő?

- Így van, az akaraterő, mert sajnos olyan társadalomban élünk meg éltünk, hogy amíg az alkoholista munkaképes, tehát el tudja látni a napi feladatait, addig a társadalom elfogadja, addig - meg a családja. Addig azt mondják, hogy na jó, belefért, mert munka után megitta azt az öt sörét. Amikor már kiesik a munkából és nem munkaképes és felborul a családi élete és agresszív lesz, akkor mondják azt, hogy alkoholista, de akkor már késő. Akkor már magának kell eldönteni, hogy igenis én beteg vagyok és kivonom magam a társadalomból és lemondok az italról.

- Én elvesztettem családomat, mindent elvesztettem az alkohol miatt és ezt hagytam utoljára, ami talán még átsegít arról, hogy végleg leszokjak, de világéletemben alkoholista maradok. Jártam a Névtelen Alkoholisták, Anonim Alkoholisták Klubjában, ott az van, hogy egy pohár sem, csak holnap nem iszok, csak holnap, csak holnap, csak holnap.

- Most, hogy már ez a második... meg voltam már több addiktológián is, eddig nem igazán vettem komolyan a dolgot, pár hónapig ha absztinens voltam, nem csináltam sem mit, de ugyanúgy a haverok elvittek.

- R.: És most már azt mondod nekik, hogy nem megyek?

- Hát most már azt hiszem, hogy talán van egy kis esélyem, meg az az igazság, hogy elrettentett az is, hogy sok ismerősömet elvesztettem emiatt, sok barátom meghalt a drog miatt.

- R.: Ugye azt mondtuk, hogy egyedül nem lehet leszokni.

- Mivel ez az alapítvány nekem nagyon sokat segített, el kell mondanom, olyan kemény alkoholista voltam, húsz évig ittam, hogy a végén már mindent megittam, amiben szesz volt, és még a fagylaltnak az aromáját is a tiszta szesztől kezdve, mindent. Öt év és hét hónapja absztinens vagyok, tehát nem ittam, megálltam, mert megismertem magamat, hogy mik a gyengéim és mit nem szabad csinálni és ebben természetesen van hajlam, mert nekem anyám is, apám is alkoholista volt, tehát valamilyen részről öröklődnek az ilyen dolgok, ezért nem szabad nekünk egy pohárral se, meg egy centet se és meg se kísérelni azt, hogy megigyuk azt az egy pohárral.

- R.: Egyébként mit szoktatok itt bent csinálni? 24 órán át itt bent vagytok, vagy azért el szoktatok menni napokra, hetekre?

- Munkaterápiás csoportok vannak. Hát sok ember a pékségben dolgozik lent. Önellátó ugye az intézmény, tehát van egy péksége. A pékségben 6-8 órás műszakok vannak, tehát mindenki be van osztva, tehtá nem tudunk unatkozni. Csoportterápiák vannak, tehát kétszer egy órás csoport van, önismeretei csoport, kreatív, sportterápia stb., stb.

- Tehát itt indulnak azért tanfolyamok is a pékségen belül. Én közben szakmunkás bizonyítványt szereztem. Tehát arra mondom, hogy aki meg akar állni, az meg tud állni.

- Én hat hónapja vagyok itt. Én olyan alkoholista voltam, ez az ékszíjas alkoholista. Tehát 2-3 napig s...grészegre ittam magam, megittam mindenemet és utána hónapokig egy kortyot se ittam. Hat hónapja itt vagyok és nem mondom magamról azt, hogy ha most kimegyek, akkor nem fogok berúgni.

- R.: Meddig lesz még itt?

- Hát én másfél évet éltem ma már, azt lehet, hogy abból lesz három, lehet, hogy lesz kettő.

- Együtt élünk, egy házban, egy szobában lakunk és meg kell mondani, egy idő után egymásnak, hogy ez nem jó, amit csinálsz, hogy ez nem jó a természtedben, hogy ezt ne csináld, és akkor az ember ebből tanul, tehát...

- R.: Talán jobban el is hiszik, hiszen valaki olyan mondja, aki szintén átélte, nem egy laikus.

- Én például csak arra tudom ráfogni, hogy mivel hogy állami gondozott voltam és egyik helyről vittek a másikra, sehol nem volt egy minta, hogy az ember megtanuljon normálisan szociálisan viselkedni.

- Az a borzasztó, hogy aki már hajléktalan és az utcán van és alkoholista, az egy idő után azt mondja, hogy elteljen négy év, öt év, azt mondja, nekem ez az élete. Beletörődik, beletörődik abba, hogy ez jutott, kész és nem is akar felkapaszkodni. Hát én próbáltam két cimborát is megfűzni, hogy ugyan, nem ide, hanem egy ilyen egyhónapos addiktológiára hogy jöjjön el, egyszerűen kiröhögött, hogy hát ő nem alkoholista, pedig állítom, hogy sokkal többet megivott, mint én. Õ bármikor abba tudja hagyni, tehát rengeteg ember nem is fogadja el a segítségnyújtást.

- Ez a Kisherceg című könyvben volt, ami nagyon megragadt bennem, hogy mikor a Kisherceg megkérdezi az alkoholistát, hogy miért iszol és azt mondta az alkoholista, hogy azért iszok, mert szégyellem magam. És megkérdezi, és miért szégyelled magad? Azért szégyellem magam, mert iszok. És az alkoholistánál sajnos ez van. Hogy ne segítsen nekem senki, majd én megoldom, és akkor nem tudja megoldani, csak még jobban elsüllyedni.

- Nézz meg egy józan embert, ha elesik, azt nézi, hogy miben tud megkapaszkodni, hogy tud felállni. Józan emberről beszélek. Na most ha egy részegnél minden lehetőség adott, márpedig itt adott, ugye, hogy kapaszkodó van, segítenek felállni, itt már tényleg nagyon sokminden, mondjam azt, hogy minden rajtunk múlik? Legalább a hozzátartozóknak, akiknek megkeserítettük egy ideig az életét, legalább azoknak kellene úgy helyrehozni, mutatni, hogy sikerült megváltozni.

- R.: Egyébként talán azzal a kérdéssel kellett volna kezdenem, hogy ki hogyan került ide az alapítványhoz.

- Én az utóbbi tíz évben ugye elváltam és akkor így futóra vettem a világot. Tehát egyik nap itt voltam, ebben a városban, másnap már kétszáz km-re arrébb, tehát így végigjártam az ország nagyrészét. Mindenhol próbálkoztam munkával, ezzel-azzal, nem jött össze, visszaestem, megint belebuktam és a vége az lett, hogy azért fokozatosan egyre süllyedt az ember lefele. Az utóbbi két évben már a hajléktalanszállókon aludtam, erdőkben és akkor mikor utoljára kiraboltak részeg állapotban, akkor azt mondtam, hogy na itt most vége, és akkor mivel a Nyírő Gyulában a Funk főorvos úr van, őrajta keresztül ugye beszéltem vele és akkor mondta, hogy hétfőn kell jelentkezni, ha akarok jöjjek és akkor így kerültem ide. /Zene./