Mv.: - A nádasdladányi kastély parkjában a tó melletti kis dombon negyven évig volt egy mélyedés. Először szinte még gödör volt amit évről, évre szelíden töltött föl a természet. De azért mélyedés volt, jól láthatóan, maradandóan. Az ottaniak pedig elmondták az arra járóknak, hogy itt volt a második világháborúban hősi halált halt Nádasdy Ferenc sírja. Egészen addig amíg ki nem dobták onnan. Október 26-án halála hatvanadik évfordulóján egy Makovetz Imre által tervezett emlékoszlopot avattak a helyén, amelyet egy székely fafaragó Dési Károly és egy budapesti mesterkovács Bodnár József készített. A Nádasdy Alapítvány elnökét Nádasdy Ferencet először az édesapja haláláról kérdeztem. Föl tudja-e egyáltalán az édesapja halálának a körülményeit, vagy az emlékeit idézni, hiszen akkor még kisgyerek volt?

Nádasdy Ferenc.: - Elsősorban egy harag jön belém, mert úgy érzem, hogy ennek ne kellett volna megtörténnie. Egyike azoknak az embereknek akik teljesen értelmetlenül haltak meg. A háború már elveszett, vagy meg lett nyerve, most attól függ, hogy melyik oldalon vagyunk. Mindenesetre a háborúnak vége volt. Rengeteg olyan ember halt meg akire az országnak szüksége lett volna későbbiekben. Ebbe beletartozik az én édesapám is. Nagy hiányézetem van azt hiszem legjobban, mert valóban nem volt elég kontaktusom vele, mert már a fronton volt körülbelül két éve, én pedig hét éves voltam amikor meghalt 44 október 26-án már Magyarországon.

Rip.: - Oroszországban is harcolt és úgy húzódtak vissza?

Nádasdy Ferenc.: - Igen az ő százada, vagy ezrede ami tulajdonképpen a Nádasdy huszároknak egy ilyen maradványa volt, mert még hármas huszároknak hívták, ha jól emlékszem, dehát lovuk már nem volt, tehát egy teljesen gépesített ezred volt. Kint voltak az orosz fronton és onnan húzódtak vissza. Tehát menekülőben volt a századjuk is.

Rip.: - Volt otthon szabadságon?

Nádasdy Ferenc.: - Igen. Erről van egy emlékem. Különösen azért, mert van egy fénykép amiben már egyenruhában áll és lehet látni rajta, hogy már a fronton volt. Másképp néz ki az arca, szóval megöregedett nagyon gyorsan és láttam, hogy egy cigaretta van a kezében. Sose felejtem el ezt a fényképet és az az emlékem ebből, hogy a nádasdladányi kastélynak van egy terasza ami a főbejárat fölött van és ott olyan kis bástyák vannak és aközött van egy kis nem tudom ötven centis hézag a bástyák között és én akkor mint hat éves gyermek egyszer úgy hintáztam ki és be és akkor életemben először és valószínűleg utoljára sajnos azt hiszem kaptam az édesapámtól egy nagyon nagy pofont és azt mondta, hogy ezt nem szabad csinálni és egyenruhában volt, tehát feltételezem, hogy ez az az alkalom. Hogy mi az első igazán konkrét emlékem. Tudom pontosan, hogy hol voltam, a fürdőszobában és tudom, hogy a Laci nagybátyámnak a Bornemissza Ani néni jött be és mondta, hogy nagy baj van, mert az édesapád elesett a fronton. Egy kis tanyát akartak elfoglalni az orosz hadseregtől és ott közben egy ilyen ellentámadás történt és gránát robbanástól meghalt az édesapám és az a kis csoportja, a katonái akivel ott voltak azok tulajdonképpen vissza menekültek az ő főhadiszállásukra. Pár kilométerrel odébb volt és ott hagyták a halott Nádasdy Ferencet. Másnap reggel a katonák azt mondták, hogy akkor ők visszafoglalják ezt a kis tanyát. Semmi értelme nem volt, de ők vissza akarták foglalni csak azért, hogy az én édesapámnak a holttestét vissza tudják hozni és ezt megtették.

Rip.: - Ez hol volt?

- Jakabszálláson. Testvére a Nádasdy Pál ugyanabban a században szolgált és mert Magyarországon esett el, sikeresen hazahozták a holttestét.

Rip.: - Emlékszik a temetésére?

- Igen emlékszem a temetésre. Ladányba a kastélyba volt akkor egy kápolna, ott volt föltéve ravatalon és ott meg lehetett nézni és arra emlékszem most, hogy ezt a kérdést föltette, hogy volt a koporsón egy kis ablakrész, de valahogy az édesanyám nem engedte, hogy benézzünk. Lezáratta ezt a kis ablakocskát, mert az édesapámat egy gránát találat ölte meg, tehát feltételezhető, hogy a teste nagyon rossz állapotban volt. A kastély háta mögött jobb oldalt a tó mellett van egy kis dombocska és ott temettük el. A falu minedn lakosa szerintem ott volt. A család természetesen ott volt akik ott tudtak lenni.

Rip.: - Azok akiknek meghaltak a hozzátartozói a második világháborúban azok többynire csak úgy gyászolhattak, hogy azt se tudták, hogy hol van eltemetve az akit szerettek, akit szeretnek. Önöknek megadatott az, hogy otthon családi környezetben tudták az édesapját eltemetni. A falubeiek akiknek valahol Oroszországban nyugodott a hozzátartozójuk osztoztak-e a gyászban? Tehát ez a temetés az ő gyászuk is volt-e? Meg tudták-e siratni a maguk halottját ott messze?

Nádasdy Ferenc.: - Remélem, hogy ez így volt. Tulajdonképpen ez egy nagyon érdekesen megfogalmazott kérdés, mert valóban mondjuk, hogyha úgy tudjuk mondani, hogy egy szerencsés dolog, hogy az ember a halottját tudja, hogy hol halt meg és vissza tudja hozni és a környezetében, a falujában temeti el, akkor ebben az értelemben szerencsések voltunk mi. Én azt érzem, remélem, mondjuk inkább remélem, hogy egy bizonyos fokig akik ott voltak ezen a temetésen és mr elvesztettek, vagy később vesztettek el hozzátartozójukat, azok ezt így gondolták, hogy együtt lehet siratni.

Rip.: - Önöket soha nem engedték vissza ebbe a családi kastélyba. Ettől függetlenül ezt a sírt tudták látogatni, tudták gondozni?

Nádasdy Ferenc.: - Igen amikor mi visszatértünk szerintem nagyon kedves emlék az, hogy amíg nem voltunk itthon mondjuk másfél évig addig a falusi ismerősök, barátok, a családhoz közel állók a faluban lévő, a családhoz közel álló emberek tartották a sírt nagyon szép állapotban.

Rip.: - Mikor szállították el az édesapját innen a parkból?

Nádasdy Ferenc.: - Igen, hát ebben a kérdésben már benne van a tragédia, hogy mikor szállították el ugye, mert az ember egy holttestet szállít és hát ez egy koporsó, tehát igaz a kérdés. Csak a szituáció nagyon, nagyon tragikusan volt megrendezve. Ez már 56 után volt a 60-as évek legelején, ha jól emlékszem vissza a dátumra amikor az édesanyám aki akkor már Kecskeméten élt, mi pedig már külföldön, kapott egy felszólítást az akkori feltételezem tanácselnöktől, hogy a Nádasdy Ferenc arisztokratát azonnali hatállyal ki kell vinni a kastélyból, mert egy arisztokratának ott már nincs helye és az édesanyámnak ez a második legnagyobb traumája volt az életében, mindig ezt mondta, hogy majdnem belehalt. Míg kintről akkor még mi ne tudtunk hazajárni Magyarországra, tehát mi csak levélen keresztül tudtuk támogatni ezt, hogy hozza föl a Farkasréti temetőbe ahol most van és ahova az édesanyámat is utána eltemettük 90-be.

Rip.: - Milyen érzés elmenni emellett a tó mellett? Emellett a dombocska mellett? Ahol ugyan már nem fekszik senki, de azért gondolom mégis több mint a parknak egy szeglete.

Nádasdy Ferenc.: - Sokkal több. Azon a kis dombocskán ahol tulajdonképpen a természet nem teljesen töltötte fel azt a lukat amiben a koporsója volt én mindig arra gondolok, hhogy amikor ott elsétálok és minden alkalommal amikor ott vagyok arra megyek el, hogy odakukkantsak, hogy ott van-e még.

Rip.: - Katona Tamás történész azt mondta ennek az emlékműnek az avatásán, hogy egy történelmi igazségtétel ami most történt.

Katona Tamás történész.: - Hát kérem ezt a szerencsétlen embert aki elesett 44 október 26-án a Duna, Tisza közén ahol a huszárhadosztály századokra szétforgácsolva próbálta az orosz előrenyomulást lelassítani, hogy november 7-ét mégsem a fővárosban köszönthessék az oroszok, mert Sztálin terve így szólt, azt egy akna telibe találta és bizony, ha az ezred nem indít egy ellentámadást és ilsen spontán, a névadó iránti kötelességből, akkor nem lett volna kit eltemetni. És így is amikor meghozták ezt a hősi hallotttat, 44 december volt mát akkor. Itt a kastély parkjában elmetették és innan kihajították. Szerencére a nemzeti kegyeleti bizottság a Farkasréti temetőben azt a sírt amelyben most nyugszik a feleségével együtt azt védetté nyilvánította. Ott legalább nem lehet bolygatni, de itt ezen a helyen a nádasladányi kastélyparkba is meg kellett emlékezni erről a temetésről és ez történt most meg. Makovetz Imre egy nagyon szép emlékművet tervezett, ahogy megszoktuk tőle és ezt kitűnő mesteremberek egy székely fafaragó, egy itteni kovácsmester szabták remekbe. égyhogy akik most erre a családi ünnepségre ez a negyven, ötven ember aki eljött az baromi szépet látott és valami lelki megnyugvást talált ebben a pillanatban.

Rip.: - Ön azt is mondta a beszédében, hogy talán a család most tudja igazán feldolgozni a gyászát, hogy visszakerült. Hiszen itt egy üres gödör mindig valami befejezetlen múltra emlékeztetett.

Nádasdy Ferenc.: - Hát általában ez a kastély is maga a befejezetlen múlt. Ez volt a hátország védelmi parancsnokság és ennek köszönhetjük, hogy egyáltalán áll a kastély és nem térdig ér, mint a legtöbb magyar kastély és valami elképesztő munka volt amit Nádasdy Ferenc és felesége Nikolits Andrea elkezdtek a testvérek, a család többi tagjának a segítségével, hogy ebből újra valamit csinálni a magyar kultúra számára. A Nádasdy akadémiát és csiga lassúsággal bár, de történik, mozdul ez a dolog és Örsi Károly keze nyomán megszépült a gyönyörű park.

Rip.: - Fantasztikusak a színek, gyönyörű szép itt most minden.

Nádasdy Ferenc.: - Hát még az időt is, hogy megrendelte a Nádasdy Alapítványés kezd újra megszépülni. Érdemes megnézni.

Rip.: - Nádasdy Ferenc a Nádasdy Akadémia elnöke és Nádasdy Ferenc grófia. Amikor az édesapját mondjuk így, hogy egyszerűen kitették ebből a parkból 1963-ban, annak is 39 éve azóta egy soha teljesen fel nem töltődött gödör, völgyecske emlékeztetett arra, hogy ott valaha sír állt. Az, hogy most ott áll ez az emlékoszlop ez segít abban, hogy az ember ezt feldolgozza, ha megkésve is, hogy mi történt?

Nádasdy Ferenc.: - Igen azt hiszem, hogy igen. Én amióta hazaköltöztem Magyarországra most már hét éve, sokszor sétáltam oda arra a kis dombra ami a kastély és a tó között van és ott valóban volt egy kis még nem teljesen föltöltődött mélyedés egy kis dombnak a tetején és amikor most kiástuk, hogy a kopjafát be tudjuk állítani, akkor meg is találtunk egy rozsdásodó fém koporsónak a részeit. Énnekem ez egy ez nagyon érzelmi dolog. Minden alkalommal amikor elsétálok arra, vagy amikor a vonósnégyes párbeszéd a természetben zenét hallgatjuk kint a parkban akkor is mindig oda szoktam ülni közel ehhez a kis dombhoz, mert mint hogyha az édesapám is hallotta volna. Ez elvileg igen egy bizonyos befejezést ad neki, mert rá van írva, hogy mikor élt és mikor halt meg és hősi halált halt az országáért és, hogy a három gyermeke akik mi vagyunk Júlia nővérem, Kata nővérem és én állítottuk ezt föl. Ami nagyon jól esett nekem. Nem sok embert hívtuk meg, de a faluból elég sok ember, idős ember megjelent akik tudták, hogy ki az a Nádasdy Ferenc akit még akkor grófnak is lehetett nevezni.