 A fejlődőnek nevezett szegény országok több mint 2000 milliárd dollárral tartoznak a fejlett államoknak és bankjaiknak. Az elmúlt huszonöt évben nagyjából háromszor ennyit fizettek törlesztésként, de az adósságuk nem csökkent. Kamerun, Nicaragua vagy Niger éves költségvetésének harminc-negyven százaléka adósságszolgálatra megy el, közszolgáltatásokra, egészségügyre, oktatásra tíz-tizenöt százalék jut. |
Tartozik? Követel?
A fejlett országok ökológia adósságáról
Az írás szerkesztett verziója a Magyar Narancsban jelent meg, 2010-05-28
A fejlődőnek nevezett szegény országok több mint, kétezer milliárd dollárral tartoznak a fejlett országoknak és bankjaiknak. Az elmúlt huszonöt évben nagyjából háromszor ennyit fizettek törlesztésként, de adósságuk nem csökkent. Tartozásuk nagyjából kétszerese éves bruttó hazai összterméküknek. Kamerun, Nicaragua, vagy Niger éves költségvetésének harminc-negyven százaléka adósságszolgálatra megy el, közszolgáltatásokra, egészségügyre, oktatásra tíz-tizenöt százalék jut. Bár az elmúlt évtizedben több kezdeményezés is indult a legjobban eladósodott és legszegényebb országok megsegítésére, az eredmények ellentmondásosak, főleg, ha a globális válság okozta újabb problémákat is számításba vesszük. De például Ugandában, Zambiában, Burkina Fasóban így is jelentősen megugrottak a szegénység visszaszorítására vagy az oktatásra szánt források. Minderre nagy szükség is van, hiszen a világon már egy milliárd fölött van az éhező emberek száma, ugyanennyien nem jutnak tiszta ivóvízhez sem, és százmilliónál is több gyerek sosem jut el az iskolába.
A nemzetközi adósságválság hátterét, drámai társadalmi következményeit hosszasan lehetne elemezni, most csak jelezni akartam a problémát. Ugyanis meglehet, hogy mindezek dacára mégsem a szegény országok tartoznak a gazdagoknak, hanem éppen fordítva. És most nem azokra az érvekre utalok, miszerint az eddig törlesztett pénznek már elég kellene lennie (lásd a fenti adatokat), vagy, hogy morálisan és adott esetben jogilag is megkérdőjelezhető, ha a demokratikus országok által politikai-stratégiai szempontok miatt véreskezű diktátoroknak nyújtott hiteleket most az istenadta népnek kell visszafizetnie. Arról beszélek, hogy bár pénzben Dél vett fel hiteleket Északtól, ökológiailag ez fordítva történt, történik. A gazdag országok fejlődésüket a globális természeti környezet kihasználására, tönkretételére alapozták. Ezt részben szándékolatlanul tették (ki sejthette, hogy a fosszilis energiahordozók elégetése klímaváltozást fog okozni?), ez legfeljebb árnyalja, mérsékeli, de nem tünteti el felelősségüket.
A légkör széndioxid-koncentrációja ma majdnem másfélszerese az ipari forradalom előtti szintnek, az utóbbi kétszáz évben a fosszilis energiahordozók által több széndioxidot eregettünk a levegőbe, mint a korábbi tízezer év történelme során. Az éghajlatváltozást a mai gazdaság országok okozták és okozzák, azon gazdasági tevékenységeik révén, amelyek egyébként a gazdagságukat megalapozták. Csakhogy a következmények mindenkit érintenek. Az is meglehetősen igazságtalan, hogy a haszon csak egyeseknél, míg a károk mindenkinél jelentkeznek, de a probléma még súlyosabb. A rövid és középtávú, már most látható és előre jelezhető következmények - a sivatagosodás fokozódása, tengerszint-emelkedés stb. - elsősorban a szegényebb országokat fenyegetik. Földrajzi és demográfiai okokból, de pont a szegénység miatt is. Hollandia meg tudja védeni magát a tengertől, Banglades erre aligha lesz képes. Az előrejelzések szerint a klímakatasztrófa elkerüléséhez azonnali, határozott intézkedésekre van szükség: az üvegházhatású gázok kibocsátását az elkövetkező húsz évben nagyjából ötven százalékkal kellene csökkenteni. Ez csak úgy sikerülhet, ha ebben valahogy minden ország részt vállal. Ha mást nem azzal, hogy lemond a vízióról, hogy polgárai valaha is a nyugati színvonalon éljenek, vagy úgy, hogy nem vágja ki és adja el az esőerdőit, mert azokra az egész Földnek szüksége van. A közgazdaságtan ezt opportunity cost-nak, haszonáldozat költségnek hívja. A fejlett országok tehát meggazdagodásuk során tönkretették a globális környezetet, ami (1) elsősorban a szegény országoknak fog iszonyatos szenvedést okozni, (2) az áldozatoknak a probléma megoldásában is részt kell vállalniuk. A helyzet bántó igazságtalansága miatt nem is kell annyira csodálkoznunk a tavalyi, koppenhágai csúcs kudarcán. Noha a fejlett országok (eddig az USA kivételével, ami talán változni fog) hajlandóak rá, hogy valamivel több áldozatot vállaljanak, ám a fejlődők és a tárgyilagos megítélés szerint is ez túl kevés. Az ökológiai erőforrások felhasználásának eddigi elképesztő egyenlőtlenségei komolyabb kompenzációért kiáltanak.
De pontosan mekkoráért? Peter Singer a világhírű ausztrál filozófus amellett érvel, hogy célként az egyenlő egy főre jutó széndioxid-kibocsátást kellene belőni. Ha a globális kibocsátás mai szintjét a következő húsz-harminc évben nagyjából a felére kell csökkenteni (ez a mérsékelt forgatókönyv!), akkor a fejlett országok lakóinak - köztük a magyaroknak - úgy kell élniük, hogy az életmódjukkal járó szennyezés a mai szint tíz-húsz százalékára mérséklődjön. Eközben a fejlődő országok némileg még növelhetik kibocsátásaikat, így a népesség növekedést is figyelembe véve az egy főre jutó szennyezés 2050 körül kiegyenlítődhet. Ez óriási kihívás, és valószínűleg pusztán technikai módszerekkel nem érhető el; a termelési rendszereknek, gazdaság szerveződésének, az életmódnak, fogyasztási, utazási szokásoknak alapvetően kell változniuk. Innen nézve érthető - ha el nem is fogadható - az USA berzenkedése és ifj. George Bush ihletett szónoklatai az amerikai életforma „áldott” minőségéről. Ha a legtöbb zöld szervezethez hasonlóan elfogadjuk Singer javaslatát, akkor ebből az következik, hogy a szegény országok több jogcímen is számíthatnak kompenzációra. Egyrészt nyilván valamilyen segítséget és kompenzációt kell kapniuk a klímaváltozás időközben mindenképpen bekövetkező következményei, kártételei miatt. A globális felmelegedés elleni küzdelem a szennyezés visszafogásán túl azt is igényli, hogy a „széndioxid-nyelők” (elsősorban az erdők) megmaradjanak, és jó egészségnek örvendjenek. Brazíliának, Indonéziának, Nigériának úgy kell fejlődnie, hogy közben ne tegye tönkre még meglévő természeti értékeit, esőerdőit. Nem járhatják azt az utat, mint Anglia az ipari forradalom idején: nem égethetnek el annyi fosszilis energiahordozót, és nem vághatják ki az összes erdőjüket, hogy ott mondjuk, agrártevékenységet folytassanak. Két megjegyzés: az egyenlő egy főre jutó szennyezés elve roppant terheket ró a gazdag országokra, ám ez még mindig kevesebb, mint ami a történelmi felelősségből következik. Mindez ráadásul a fejlődő országok részéről együttműködést, valamilyen mértékű önkorlátozást feltételez, hiszen a méltányos globális kibocsátás limitjét nekik is tiszteletben kell tartaniuk.
A másik megjegyzés, hogy eddig csak a klímáról beszéltünk, ám a bioszféra egészségéhez sok egyéb tartozik. A Föld ökológiai rendszereiről az ezredforduló környékén készült monstre állapotfelmérés, a Millenium Ecosystem Assessment szerint bolygónk minden mutató szerint a degradáció jeleit mutatja. Az erdők fogyatkoznak, a fajok hatvanöt millió éve nem látott sebességgel pusztulnak ki, a tengerek és édesvizek elszennyeződtek, a termőtalaj pusztul. Ezek külön-külön is komoly aggodalomra adnak okot, de a problémák összekapcsolódva erősítik egymást. Egy legyengült, elszennyezett ökoszisztéma nehezebben fog alkalmazkodni az éghajlatváltozás okozta fokozott szárazsághoz, pusztulása azonban a globális felmelegedést is gyorsítja. Mármost az „ökológiai adósság” koncepció hívei szerint a fejlett országok nem csupán a klímaváltozásért, de közvetve vagy közvetlenül számos más ökológiai problémáért is felelősek. Illetve felelősségüktől függetlenül érdekeltek abban, hogy a fejlődők még mindig viszonylag gazdag természeti környezete megmaradjon. A már emlegetett esőerdők nem csak az éghajlat, vagy a vízkörforgás szabályozásában játszanak fontos szerepet, de hihetetlen genetikai kincset is rejtenek: itt él a fajok legalább ötven, de egyes becslések szerint akár a kilencven százaléka is.
Pontosan mennyivel is tartozik tehát a fejlett világ a szegény országoknak a kizsákmányolt környezetért és a fennmaradt természet megóvásának haszonáldozati költségéért? A környezeti gazdaságtan számos módszert dolgozott ki a természeti értékek vagy károk pénzbeli kifejezésére. Robert Costanza és munkatársai az egész bioszféra ökoszisztéma-szolgáltatásainak értékét kiszámolták. Ez átlagosan évi harminchárom ezermilliárd dollárt tesz ki, ami a világ éves GDP-jének nagyjából a duplája. A számok és módszerek vitathatóak, de arra mindenképpen alkalmasak, hogy világossá tegyék: a természet pénzbeli értéket (is) jelent. Az ökológiai tőke nem csak abban hasonlít a gazdasági tőkére, hogy „felhalmozható”, azaz értéke növelhető vagy éppen csökkenthető, de abban is, hogy gazdaságilag értékes szolgáltatásokat, javakat termel: tiszta levegőt, élhető klímát, jó minőségű talajt, élelmiszer-alapanyagot, biomasszát, tiszta vizet. Persze attól, hogy ezek gazdaságilag értékes javak, még nem biztos, hogy jövedelmet is termelnek, ez csak akkor következik be, ha a piaci mechanizmus feltételei is adottak, például a tulajdonjogok tisztázódtak. Bizonyos fejlemények arra utalnak, hogy a környezeti javak egyre inkább piacosodnak, lásd például a széndioxid kibocsátási kvóták kereskedelmét. Más példa is arra utal, hogy az érintetlen környezet áruba bocsátható: az amerikai gyógyszeripari óriás, a Merck megállapodást kötött Costa Rica egyik nemzeti parkjával, hogy az esőerdőben a gyógyszerkísérletekhez alapanyagokat gyűjtenek egy meghatározott díj, és a kifejlesztendő gyógyszerek hasznaiból való részesedés fejében. Zárójelben megemlíthetjük a debt-for-nature swap adósságcsere programokat is, amelyek a hitelek elengedéséért természetvédelmi intézkedéseket várnak el a fejlődő országoktól. Az adósságválság csúcspontján, a nyolcvanas évek közepén kialakult gyakorlatot olyan nagy természetvédelmi szervezetek, mint a WWF és a Conservation International kezdeményeztek. Amikor egy eladósodott - gyakran latin-amerikai - ország képtelen volt visszafizetni az adósságát, a hitelező bankok diszkontált áron eladták a rossz tartozást zöld szervezeteknek.
A civilek elkezdtek a kormánnyal tárgyalni arról, hogy a megvásárolt tartozást elengedik, ha az ország hajlandó egy bizonyos összeget - általában többet, mint amennyit a civil szervezet fizetett, de az adósság eredeti összegénél kevesebbet - természetvédelemre fordítani. A zöldek „jól jártak”, hiszen több pénzt tudtak pumpálni a természetvédelembe, mint amennyit költöttek. De az illető állam is elégedett lehet, mert kevesebbet kellett kifizetnie és nem valutában, hanem hazai pénzben, nem külföldre, hanem az országon belül, és akkor a környezetvédelmi hasznokról nem is beszéltünk. Az így elengedett adósságösszegek nem voltak nagyok, de a fejlődő országokban óriási többletforrást jelentettek a természetvédelem számára.
Nem hiszem, hogy a piac képes lesz önállóan megfelelően értékelni az ökológiai rendszereket, éppenséggel a piaci mechanizmus fentebb említett alkalmazásai számos problémát és kérdést vetnek fel. De még egyszer: egyre világosabb, hogy a természet érték, és egyre nagyobb a nyomás, hogy ezt valahogyan pénzben is kifejezzük. A fejlett országoknak szembe kell nézniük ökológiai adósságukkal, és saját, de a Föld egészének érdekében méltányos megállapodásra, megállapodásokra kell jutniuk a fejlődő országokkal. Ha élhető jövőt akarunk a gyermekeinknek, akkor élhető jelent kell biztosítani a szegény országok gyermekeinek. Ökológiai adósságunk fejében el kell törölnünk a szegény országok adósságait - vagy más módon kell egy radikális újraelosztást megvalósítani. Nem csak azért, mert ez így helyes, hanem, mert másként nem fogunk tudni szembenézni az ökológiai krízissel. Az ügyek összekapcsolódnak, ha akarjuk, ha nem. Méltányosság nélkül nincs együttműködés, együttműködés nélkül nincs jövő. Ilyen egyszerű.
A szerző a Védegylet munkatársa.