Morvai Krisztina: Az állam nem köteles gondoskodni a férfiak kéjérzetéről
Morvai Krisztina (kép: Népszabadság – Szabó Bernadett)
A legutóbbi parlamenti választások előtt a szocialisták korábban nem tapasztalt tudatossággal igyekeztek elnyerni a nők szavazatait. Az MSZP győzött, Lamperth Mónika, Lendvai Ildikó vagy például Szili Katalin a párt meghatározó politikusává vált. Milyen hasznot hozott ez a nők számára?
– Nem emlékszem egyetlen olyan esetre sem, amikor a tekintélyüket latba vetve felszólaltak volna a nők védelmében, a nők egyenjogúságáért. Alkalom pedig lett volna rá. Tavaly ősszel például egy asszony, akit rendszeresen bántalmazott a férje, a gyermekével elmenekült otthonról. A férj bosszúból megölte a közös gyermeküket. A tragédia országos nyilvánosságot kapott, ennek hatására civil szervezetekkel összefogva kampányt indítottam a családon belüli erőszak ellen. Felhívást tettünk közzé, aláírásokat gyűjtöttünk, végiglátogattuk azokat a parlamenti képviselőket, akiktől erkölcsi támogatást reméltünk. Találkoztunk az említett politikusnőkkel is. Nem zárkóztak el tőlünk, Lamperth Mónika még egy belügyminiszteri utasítást is kiadott a hatékonyabb rendőri fellépés érdekében. De egyikük se vállalta, hogy nyíltan mellénk álljon.
Ötvenezer aláírás
Miért nem?
– A politikusnők attól félnek, hogy árt a megítélésüknek, ha feminista színben tűnnek fel. Még az is lehet, hogy úgy gondolják, semmi szükség a nők érdekeinek a képviseletére. Sikeres nők körében divatos az a vélemény, hogy a nemek között nincs diszkrimináció. Saját példájukkal hozakodnak elő: ha ők karriert tudtak csinálni, akkor azt bárki más ugyanúgy megteheti.
Az Esély című folyóirat egyik tanulmánya kudarcnak minősítette az önök kampányát.
– A civil szféra minden tőle telhetőt elkövetett, talán még a lehetségesnél is többet. Heteken-hónapokon át dolgoztunk, ötvenezer aláírást gyűjtöttünk össze. A követeléseinket tényekkel, kutatási adatokkal, nemzetközi egyezményekkel támasztottuk alá. Túlzás azt állítani, hogy kudarcot vallottunk. A parlament – bár ez döntően nem a politikusnőknek, hanem az SZDSZ-s Eörsi Mátyásnak köszönhető – elfogadott egy határozatot, jövő áprilisig számos jogszabályt és intézkedést kell hozni a családon belüli erőszak visszaszorítására.
A feminista teoretikusokkal és szakértőkkel szemben az a kritika is megfogalmazódott, hogy a családon belüli erőszakot kizárólag a nők szempontjából vizsgálják, a férfi áldozatokkal nem törődnek.
– A családon belüli erőszak fogalmába tartoznak a gyerekek, az idősek, a testvérek sérelmére elkövetett cselekmények is, de ezeket az eseteket a nemzetközi szakirodalom külön kategóriákba sorolja. Maradjunk a házas- és élettársak közötti erőszaknál. Ennek is több fajtája létezik: a nemritkán halállal végződő fizikai, valamint a szexuális és az érzelmi bántalmazás. Hazai és külföldi vizsgálatok szerint fizikai erőszakot az esetek 90-95 százalékában férfiak alkalmaznak nőkkel szemben. Néhány százalékot a homoszexuális párkapcsolatban történt bántalmazások tesznek ki, csak a fennmaradó néhány százalék az, amikor nő az elkövető és férfi az áldozat. Már amennyiben az áldozat helyes kifejezés. Inkább arról van szó, hogy a nő védekezik a férfi agressziójával szemben. A kalocsai börtönben ülő férjgyilkos nők túlnyomó többsége saját maga, gyermekei védelmében ölt. Ami a szexuális erőszakot illeti: a sértettek kivétel nélkül nők, és az érzelmi bántalmazás, a lelki terror is túlnyomórészt nők ellen irányul.
Nem képzelhető el, hogy egy nő tartja lelki terrorban a férjét?
– Először is tisztázzuk, mit nevezünk lelki terrornak. Nem az indulatos, minden házasságban előforduló vitákra gondolok, amikor a férfi vagy a nő dühében földhöz vágja a sótartót. A lelki terror jóval több ennél: a hatalomgyakorlás módszeresen alkalmazott eszköze. Célja a másik ember önbecsülésének az eltiprása, az alávetettség erősítése. Megtörténhet, de a legkevésbé sem jellemző a nőkre, hogy uralkodni akarnak a férfiak felett. A magyar társadalomban ma is erősen él az a felfogás, hogy a gyereknevelés és a háztartás kizárólag a nők feladata. A baj akkor kezdődik, amikor a feleség nem hajlandó minden este a férje elé tenni a meleg vacsorát, esetleg valamiről neki is van véleménye, ami nem ugyanaz, mint a férfié. A társadalom egy része kimondatlanul is úgy gondolja, hogy a rosszul viselkedő nő megérdemli a verést. Mindig elképedek, amikor a feleségbántalmazó férjekről szóló bírói ítéletekben enyhítő körülményként olvasom, hogy a nő elhanyagolta a háztartást.
A közeljövőben várhatóan elfogadja a parlament az esélyegyenlőségről és az egyenlő bánásmódról szóló törvényt. A nők helyzetében milyen változás remélhető ettől?
– Nem vagyok optimista. Amikor együtt kezelik különféle társadalmi, kisebbségi csoportok jogait, akkor a nők valahogy mindig az utolsók lesznek a sorban. Már utaltam rá: a politikusok nem szívesen beszélnek a nők egyenjogúságáról. Népszerűtlen a téma. Az esélyegyenlőségi kormányhivatal eddigi működése csak erősíti az aggályaimat. A legtöbb szó a fogyatékosokról esett, aztán a cigányok következtek. A nőkről szinte semmit se hallunk.
Ugye, nem azt akarja mondani, hogy a cigányok népszerűbbek, mint a nők?
– Persze, hogy nem. Csak éppen a cigányok helyzete olyan súlyos konfliktusokat szül, amely a politikát azonnali cselekvésre, sürgős beavatkozásra kényszeríti. A nők jogsérelmei nem ennyire nyilvánvalók, azokat könnyebben a szőnyeg alá lehet söpörni.
Svéd példa
Nemrégiben részt vett a Prostitúció Nélküli Magyarország Mozgalom létrehozásában, tudván, nincs az a hatalom, amely a prostitúciót képes lenne megszüntetni. Vonzódik a reménytelen kihívásokhoz?
– Azokhoz a kihívásokhoz vonzódom, amelyek reményt adnak. Mára széles körben elfogadottá vált az a liberális megközelítés, hogy a testét mindenki szabadon áruba bocsáthatja, és csak azt kell megakadályozni, hogy ezt külső kényszer hatására tegye. Mi viszont tiltakozunk az ellen, hogy a prostitúciót legális üzleti vállalkozásnak tekintse az állam, és akármilyen formában is engedélyezze. A prostitúció a nők megalázásának az intézményesítése, súlyosan sérti az emberi méltóságot. Gondoljon csak bele: a férfiak pénzt fizetnek azért, hogy szexuális tárgyként kezelhessék a nőket.
Nem inkább azért fizetnek, hogy igénybe vegyenek egy szexuális szolgáltatást?
– Bizonyára akadnak olyanok is, akik másként nem tudnak az általuk kívánt módon kapcsolatba kerülni nőkkel, de ettől még az állammal szemben nem támaszthatnak jogos elvárásokat. Sokan tévedésben vannak. Úgy hiszik, az államnak nemcsak a munkanélküliek ellátásáról, a közszolgálati létesítmények fenntartásáról vagy az emberi jogok érvényesüléséről kell gondoskodnia, hanem a férfiak megfelelő kéjérzetéről is. Szeretném hangsúlyozni, hogy az államnak nincs és nem is lehet ilyen kötelezettsége.
Azt szokták mondani, hogy a tiltás önmagában nem vezet eredményre.
– Norvégiában a szakszervezetek felkérték férfi tagjaikat, kötelezzék el magukat, hogy nem látogatnak prostituáltakat. Svédországban törvényt hoztak, amely nem a prostituáltakat, hanem a klienseiket bünteti. Ez azért is fontos, mert a prostituáltakhoz járó férfiakról nagyon keveset beszélünk. Pedig nyilvánvaló, hogy a prostitúciót a férfiak éltetik. A törvény hatására Svédországban radikálisan csökkent az emberkereskedelem, visszaszorult a prostitúció.
Visszatérő kifogások
A rendszerváltás óta ön az első magyar szakértő, aki bekerült az ENSZ nők elleni diszkriminációval foglalkozó bizottságába. A posztra még az Orbán-kormány javasolta, a jelölést aztán a Medgyessy-kabinet is jóváhagyta. Ennek már egy éve. Történt valami azóta?
– A nőkkel szembeni hátrányos megkülönböztetés felszámolásáról szóló, angol rövidítéssel CEDAW-egyezményt az ENSZ 1979-ben fogadta el. A nők magna chartájaként vagy a női jogok alkotmányaként is emlegetik. Az egyezményhez Magyarország is csatlakozott 1982-ben. A 23 tagú CEDAW-bizottság, amelynek a tagja lettem, az egyezmény végrehajtását ellenőrzi. Az aláíró országok kormányainak négyévente jelentést kell készíteniük a nők helyzetéről és arról, milyen nőpolitikai intézkedéseket hoztak a kérdéses időszakban. A magyar jelentést éppen tavaly tárgyalta a bizottság.
Milyen volt a fogadtatás?
–Magyarország esetében visszatérő kifogás, hogy a nők csekély mértékben vesznek részt a politikai életben. A CEDAW-bizottság nem elégszik meg azzal, hogy több-kevesebb politikusnő vezető tisztségeket tölt be, hanem – az egyezményben foglaltak alapján – elvárja, hogy az állam programokat indítson a nők közéleti szerepvállalásának az elősegítésére. Nálunk ez nem történt meg. Súlyos gond továbbá a munkahelyi diszkrimináció, gyakori például, hogy a szülés után a nőket nem veszik vissza az állásukba. A bizottság egyebek mellett ezt is szóvá tette. Valamint nagy nyomatékkal hívta fel a figyelmet arra, hogy az államnak határozottan fel kell lépnie a nőkkel szembeni, elsősorban a családon belüli erőszak ellen.
Nem állíthatom, hogy idehaza vihart kavart volna a CEDAW-bizottság bírálata.
– Nyugaton a sajtó nagy érdeklődéssel várja a nőkről szóló jelentéseket. Mifelénk teljes a csend. Annak ellenére, hogy Magyarország nemcsak a CEDAW-egyezményt, hanem az ahhoz kapcsolódó úgynevezett fakultatív jegyzőkönyvet is aláírta. A fakultatív jegyzőkönyv tartalmazza az egyéni panaszjog intézményét, ez pedig azt jelenti, hogy azok a nők, akiket a nemük miatt valamilyen hátrány ért, a hazai jogorvoslati lehetőségek kimerítése után a CEDAW-bizottsághoz fordulhatnak. Amennyiben a beavatkozás rendkívül sürgős, mert például életveszély áll fenn, és nem várható el minden lehetséges hazai eljárás kipróbálása, a nők e nélkül is fordulhatnak ehhez a nemzetközi fórumhoz. A sürgős esetek kivizsgálására a bizottság egy szűkebb, ötfős testületet hozott létre, ahova engem is beválasztottak.
Magyarországról hány nő fordult panasszal önökhöz?
– Eddig egy sem. Igaz, ez a lehetőség csak másfél éve létezik, és más országokban se nagyon tudnak róla. Az ENSZ éppen ezért hat kelet-közép-európai ország kormányával együttműködve rövidesen ismeretterjesztő kampányba kezd. A magyarországi szervezés az én feladatom, de hiába küldözgettem a leveleket és a faxokat, a kormányzat képviselői hosszú ideig még csak válaszra sem méltattak.
Nem győzött meg arról, hogy van értelme jogorvoslatot kérni a CEDAW-bizottságtól.
– Indokolt esetben rendkívül gyorsan, napokon belül képesek vagyunk eljárni a hozzánk forduló nők érdekében. Ilyenkor a bizottság az adott állam külügyminisztériumát keresi meg, amelynek az egyezmény értelmében haladéktalanul lépnie kell. Hivatalos jogi utat járunk be, a magyar kormány sem engedheti meg magának, hogy figyelmen kívül hagyjon nemzetközi egyezményeket. Legalábbis remélem.
Morvai Krisztina
1963-ban született Budapesten.
1986-ban végzi el az ELTE Állam- és Jogtudományi Karát.
1987-től a büntetőjogi tanszéken oktat.
1988-ban bírói szakvizsgát tesz.
1990-ben Londonban tanul, majd az Egyesült Államokban oktat, később a strasbourgi emberi jogi bizottságnál dolgozik.
1998-ban jelenik meg Terror a családban című könyve, ugyanebben az évben létrehozza a Női és Gyermekjogi Kutató és Oktató Központ Alapítványt.
2002-ben szerzi meg a PhD (kandidátusi) tudományos minősítést.NSZ • 2003. szeptember 15. • Szerző: Czene Gábor