Hajléktalanság - Beszélgetés Vecsei Miklós miniszteri biztossal

Mv: - November elejétől heten haltak meg kihűlés következtében, többségük hajléktalan volt. Magyarországon mintegy ötvenezer hajléktalan él, ugyanakkor a menedékhelyeken összesen hétezer férőhely van.

R .- A hideg beálltával az életbenmaradás a cél. A hajléktalanokat nemcsak a fagyás veszélyezteti, a kihűlés is végzetes lehet. A fedél nélkülieknek a fele sem él az átmeneti és az úgynevezett fapados szálló kínálta menedékkel. A többség inkább a köztereken hál. Itt a Nyugati aluljáróban a jóidő elmúltával újra látok ismerős arcokat a hajléktalanok között. Miközben forgattunk egy, az otthontalanokkal elégedetlen budapesti mindenképpen el akarta mondani a véleményét.

Leib Ibolya: - Sajnos a pénz alkoholra kell nekik leginkább, nem arra, mert ugye megvan nekik kínálva az, hogy bemehetnének szállásokra, oda nem mennek be, mert derogál neki, inkább akárhol meghúzza magát, akár éjjel, akár nappal és az embernek már félni kell tőlük.

R. - A Báró, akit csak így ismernek a Nyugati aluljáróban, öt éve hajléktalan és szinte bérelt helye van itt. Könyveket és újságokat árul, törzsvevői is vannak és saját bevallása szerint ebből jön össze a jövedelme. Az üzlet az üzlet alapon áll szóba a kamera előtt. Egy százasért hajlandó beszélni magáról és még olcsón megúsztam. De a kérdésre, hogy miért nem megy szállóra, a válasz elementáris erővel bukik ki belőle.

Szabó István Imre: - Az óránkat leveszik, a cipőnket leveszik, alsógatyát képesek lehúzni rólunk. Hát ezért menjünk mi be szállóra? Félünk bemenni, inkább mint a farkasfalka összehúzódva itt ni, kartonon ott alszunk inkább, minthogy bemenjünk a szállóra.

R.- A Báró a külföldi hajléktalanokra panaszkodik. A fedél nélkülieknek tizede önszántából bolyong. A többieket a balsorsuk kergette az utcára, elvesztették munkájukat és nem találtak kiutat. Iványi Gábor, az Oltalom Karitatív Egyesület elnöke szerint mindenkinek kell a megoldást keresni addig, amíg a nagypolitika végre a megfelelő összeget szánja a hajléktalanok ellátására. Ma ugyanis a fednél nélkülieknek mindössze negyedéről képes gondoskodni az ellátórendszer.

Iványi Gábor (elnök, Oltalom Karitatív Egyesület): - Amíg terméketlen, ostoba vita zajlik arról, hogy kell-e a hajléktalanok számára kórházat biztosítani, mintha a hozzáértők nem tudnák, hogy mióta világ a világ, a kórházakat a szegényekért állították fel és ma ugyanígy elsősorban nekik kellene ezeket a gyógyító intézményeket jobban fenntartani és jobban lehetővé tenni, hogy ott valóságosan lábadozzanak és addig nem nagyon lehet előbbre lépni.

R., - Az Oltalom Karitatív Egyesület harmincszemélyes kórházat működtet a VIII. kerületi Dankó utcában. A hajléktalanság felszámolására két lehetőség van. Vagy addig kell bővíteni a hajlékatlanszállások számát, amíg mindenkinek jut hely, a jóléti társadalmak erre törekednek. Vagy meg kell szüntetni a hajléktalanság okait és számba kell venni azt is, hogy az ötvenezer hajléktalannál ötször, hatszor többen élnek veszélyeztetett helyzetben, tehát garázsban, romházban, önkényes lakásfoglalók, vagy éppen díjhátralékosként az utcára kerülhetnek.

Mv: - November közepétől a hajléktalanok gondjait miniszteri biztos próbálja megoldani első körben 200 millió forintból, a Kedd este vendége Vecsei Miklós, jó estét kívánok! Az előző riportban két vélemény hangzott el, a megszólaltatott hölgy azt mondta, hogy félnek a hajléktalanoktól az emberek és az egyik hajléktalan úr pedig azt mondta, hogy félnek bemenni a hajléktalanszállóra.

Vecsei Miklós (miniszteri biztos): - Mind a kettőben nyilván van igazság, hiszen ezt ők így érzik, vagy így mondják. Én úgy gondolom, hogy a társadalom félelme valamiféle nem tudásból, vagy egy felszínes ismeretből adódik, ahhoz, hogy megismerhessük a hajléktalan embert, egészen közel oda kell hajolni, ezt nemcsak képletesen mondom. Minden hajléktalan ember mögött ott van egy történet. Ezekről a történetekről ritkán beszélünk, hiszen mindig négyzetméterek, légköbméterek, milliók és per fők hangzanak el a riportokban, ezek a hajléktalan emberek valamikor gyermekek voltak reményekkel és azt gondolom erről kéne többet beszélni.

Mv: - Ön szokott beszélni hajléktalan emberekkel?

V. M.. - Én utcai szociális munkás vagyok egyúttal és azt gondolom, hogy ez tartja életben a szakmát, hogy mi ismerjük ezeket az embereket.

Mv: - Mennyire jogos az a félelem, hogy a hajléktalanszállókon mindenféle borzalom megtörténhet?

V. m. .- Nyilván egy utcán lévő embernek valamit mondani kell a kérdezőnek, ha azt mondaná, hogy nem tudja betartani a rendszabályokat, vagy azt mondaná, tetszik tudni minden este kell, hogy igyak ahhoz, hogy jól érezzem magam, ami egy aránylag normális dolog, ez nem lenne egy jó válasz, főleg akkor, ha mondjuk éppen koldulni készül. A mérések azt mutatják, hogy hatszor, hétszer nagyob veszélyben vannak az utcán lévő hajléktalanok, mint a szállón lévő hajléktalanok, természetesen előfordulhat lopás, és a szállók között is vannak különbségek, de mindenképpen nagyobb veszély az utca.

Mv: - Most ugye már az elején mondtam, hogy 50 ezer hajléktalan van nagyjából és hétezer a férőhely, mi a megoldás, 44 ezer embernek elviekben sehol nincsen helye.

V. M.: - Hát semmiképpen nem az, hogy ötvenezer férőhelyet létrehozunk. Itt szó volt arról, hogy ez is egy út, én ezt nem tartom útnak. égy gondolom, hogy a hajléktalanszállók nagyobbik része, emberek nagyobbik része tudna saját albérletben, lakásban lakni, tehát nyilván a lakáspolitika irányába fejleszteni, tehát nem lehet mindent a szociálpolitika, szűken értelmezett szociálipolitikára bízni.

Mv :- Tehát, hogy lenne magyarul pénzük rá?

V. M.. - Én azt gondolom, hogy olcsóbb lenne, ha nem hajléktalanszállókat építenénk, hanem egy albérleti támogatást, egy lakhatási támogatási rendszert dolgoznánk ki, ennek az alpjait majd igyekszünk lerakni.

Mv: - Hogyan lehet úgy lerakni az alapot, hogy azért nagyon sok esetben a hajléktalanoknak nincsen munkahelyük, tehát nem igazán van jövedelmük, maximum abból, hogy újságot árulnak, vagy egyéb módon próbálnak jövedelemhez jutni.

V. M.: - Hát ugye szemlélet kérdése lenne, hogy mit hívunk munkának, az én szememben nagyon kemény munkát folytat az az ember, aki a kukákat nézegetve, túrkálva a saját életéért küzd. Nyilván nagyon nehéz ezt munkának elismerni, de azt is beláthatjuk, hogy ebből az állapotból mondjuk a munkaerőpiacra visszavergődni, az jóformán lehetetlen, tehát meg kell találnunk azokat a lassúb utakat és finanszírozott, támogatott utakat, ami nekik megfelelő.

Mv: - Gondolkozott már valamiben, mondjuk még nincs olyan régóta ezen a poszton, de hogy mégis hogyan lehetne bármilyen közmunkával segíteni rajtuk?

V. M.. - Már formálódik és nem most ez alatt a két hét alatt, hanem nyilván az elmúlt 11 néhány év alatt nagyon sok ötlet összejött és nagyon sok modell is van, természetesen most azzal egyidőben, hogy a téli krízist próbáljuk minél jobban kezelni, ezzel egy időben elkezdődnek műhelymunkák, amiben talán néhány hónap múlva már hosszabbtávú megoldásokat tudunk kínálni.

Mv: - Nagyon sokszor lehet olvasni arról, hogy a hajléktalanellátásban dolgozók munkakörülményei is igen rosszak.

V. M:. - Hát előbb említettem, hogy azt gondolom, hogy az a tudás, az az élettisztelet tartja életben a szakmát, amit mi nagyon közelről látunk és az az életveszélyközeli állapot, ami például télen a hajléktalanoknak a sorsa és azt gondolom, hogy ez az, ami elsősorban ezt a szakmát életben tartja.

Mv: - De azért nagyon röviden, arra van mód, hogy esetleg valamilyen egyéb lehetőséget is kapjanak azok, akik az életüket arra tették fel, hogy mondjuk hajléktalan embereken segítsenek?

V. M.. - Hát néha jó lenne, ha jó híreket is tudnánk a hajléktalanellátásból mondani és valamivel jobb munkakörülményeket biztosítani. Remélem, hogy a következő hónapok erre is adnak módot majd.

Mv: - Köszönöm, hogy eljött és sok sikert kívánok a munkájához.