Magyarországon óvatos becslések szerint is egymilliónál több kutya meg macska él, és – bár ezek a hivatalos definíció szerint „kedvtelésből tartott állatok” – százezernyi megunt, „balkézről” született vagy „árván maradt” jószág tengődik gazda nélkül, hontalanul. Ugyanakkor a legnagyobb magyarországi állatmenhelyen (pontos adatok híján nem tudható, hogy ez melyik) sem él háromszáznál-négyszáznál több állat, s mivel nem ezernyi, hanem legfeljebb tucatnyi ilyen intézmény működik az országban, könynyen beláthatjuk: csak a bajba jutott állatok töredéke számíthat a menhelyek új gazdára találást segítő szolgáltatásaira.A kallódó – s eközben a környezetükben élők számára egészségügyi és nemritkán biztonsági kockázatot jelentő – háziállatok sorsának rendezése a hazai jogszabályok szerint önkormányzati feladat lenne. Ennek a kötelezettségnek helyhatóságaink általában kétféleképpen „tesznek eleget”: a nagyobbik részük sehogy, a kisebbik hányad pedig a sintértelepek, illetve a gyepmesteri szolgálat fenntartásával. Vagyis ahol az önkormányzat egyáltalán tesz valamit, ott is csak a „felesleges” állatok eltüntetéséről beszélhetünk, gyakorlati állatvédelemről aligha.

Az állatvédelem ilyenformán a civil szférába szorul, de a jelek szerint ott sem igazán találja a helyét. Ez a terület a zöldmozgalmon belül is a legrosszabbul finanszírozott, legkevésbé működőképes szektornak számít. Nem azért, mert az emberek nem szívesen adományoznak az állatok védelme érdekében: ennek ellenkezőjét gyakorlati példák bizonyítják, például az egyszázalékos adófelajánlások megszerzéséért folytatott versengésben rendre az elsők közé kerül egy-két állatvédő szervezet. Sokkal inkább azért, mert a megszerzett pénz a feladat nagyságához képest (amire fentebb utaltunk) nagyon kevés, és nehezen jut el arra a szintre, ahol – többnyire lelkes önkéntesek mindenféle ellenszolgáltatás nélkül – az állatokkal valóságosan is foglalkoznak.

– Az általunk ismert állatvédő szervezetek többsége szegény, mint a templom egere, folyton adományokért kilincsel, és arra panaszkodik, hogy a világ minden pénze sem lenne elég állateledelre, gyógyszerre, az állatorvosi ellátás költségeire – foglalja össze a tapasztalatait Foltányi Zsuzsa, a mozgalom öntevékeny résztvevőinek tréningeket tartó, támogatásokat közvetítő Ökotárs Alapítvány vezetője.

Az állatmenhelyek létrehozására és fenntartására semmilyen intézményes (normatív, vagyis kiszámítható) állami-önkormányzati támogatás nem jár, és nem is szerezhető. – A működő, valódi tevékenységet végző állatotthonok többnyire lakossági adományokból (nagyrészt a már említett 1 százalékokból), kutyaeledel-gyártók és -kereskedők ajándékaiból, jólelkű állatorvosok szívességi szolgáltatásaiból élnek, egyik napról a másikra – szögezi le Ináncsi Papp Sándor, a nyíregyházi Állatbarát Alapítvány vezetője.

Ehhez képest talán furcsának tűnik, de az állatbefogadásból üzletet is lehet csinálni, csak azt nem menhelynek, hanem panziónak hívják. A gazdik ugyanis elutaznak, kórházba kerülnek, s ha nem tudják kire hagyni a házi kedvencet, jó pénzért beadják a panzióba. A szolgáltatás iránt egyre nagyobb az igény, ma már madarakat és kis rágcsálókat is panzióztatnak az elfoglalt tulajdonosok. A jelenség a nonprofit állatvédők számára is tanulságos: Ináncsi Papp Sándor szerint kialakulóban van – egyelőre csak elméleti szinten – a több lábon állás modellje, ahol az állatmenhely működtetését fizetős szolgáltatásokból – panzióztatásból, kisállattemető fenntartásából – finanszírozzák a ténylegesen meglévő szakértelemre és az ilyenformán jobban kihasználható infrastruktúrára alapozva.

A „hagyományos” állatmenhely azonban nem üzletet, hanem tetemes ráfizetést jelent. Az Állatbarát Alapítvány menhelyén (amely az országban a nagyobbak közé számít) jelenleg mintegy 160 kutya és negyedannyi macska él. A telep fenntartása évente legalább 10 millió forintba kerül, még úgy is, hogy a területet az önkormányzat biztosítja, és sok „tárgyi” adományt (például kutyatápot) kapnak. A pénzt elsősorban egyéni adományozók adják össze, a legjelentősebb forrás az adófelajánlás. – Léteznek ennél valamivel nagyobb menhelyek is, például az ócsai Szent Ferenc vagy a pécsi Misina nevű – hangsúlyozza a nyíregyházi aktivista, hozzátéve: azt, hogy „nagyobb”, szigorúan az állatlétszámra, és nem a költségvetésre érti.

Olyan szervezetek is akadnak, persze, amelyek lényegesen jobban el vannak eresztve (anyagilag) az átlagnál. A Rex Kutyaotthon Alapítvány az utóbbi esztendőkben évi 50-60 millió forintra tesz szert az adófelajánlásokból. Ennek azonban megvan az ára, és megvannak a kockázatai is. A már idézett Ináncsi Papp Sándor (a hazai állatvédelem egyik legrégebbi harcosa) szerint az adomány nem jön magától: sok pénzt csak sok pénzből lehet csinálni. – A Rex nagyjából annyit költhet az egyszázalékos kampányra, amennyi a mi egész éves bevételünk. (Ilyen körülmények között állatvédőkörökben természetesen ellenérzést vált ki, hogy a Rex évek óta csak építi kutyaotthonát Újpesten – összességében százmilliós ráfordítással –, ahol legfeljebb 50 kutya fér majd el – igaz, azokat állítólag angol mintára padlófűtéses kennel várja.)

Ami a kockázatot illeti: ahhoz, hogy a Rex – vagy bárki más – az egész országból gyűjthessen adományokat, országos szervezetként kell nyilvántartásba vetetnie magát. Ebbe azonban „bele lehet fulladni”: ha valaki mondjuk Sopronban odaadja az adóját, utána elvárja, hogy az ő környezetében gazda nélkül maradt vagy balesetet szenvedett kutyákat is ellássa a kedvezményezett. A problémával a megyei szervezetként működő Állatbarát Alapítvány is szembesül: „mikor 160 kutya van a 120 férőhelyünkön, nehéz egy egész megye kutyáit a nyakunkba vennünk”.

Ináncsi mindamellett úgy véli: nem biztos, hogy az állatmenhelyek számának szaporítása jelenti a hosszú távú megoldást. Elsősorban az állattartók szemléletének megváltoztatására lenne szükség. A jó menhelyek változatlan tudati feltételek mellett talán csak a kóbor állatok számát szaporítanák, hiszen a gazdák könnyebb szívvel tartják meg az amúgy fölöslegesnek ítélt szaporulatot, ha tudják: a menhelyen akad hely a létszám feletti kölyköknek.

Az már egy másik, de szorosan idetartozó kérdés, hogy a szemléletformálásban talán még ott sem tartunk, ahol a menhelyek ügyében…