2008.09.10
 
Kétséges, hogy követendő-e a bécsi példa 
 
Százhúsz hajléktalan ember talál otthonra 2010-től abban a két lakóházban, amelynek alapköveit most tették le Bécsben. A hazai hajléktalanügy szakemberei szerint ez nem más mint szegregáció: az egészséges megoldás a fedél nélkül maradottak integrálása a társadalomba.
   
Bécs Ausztria szociális fővárosa akar lenni, ennek érdekében mindent bevetnek a városatyák. Most tették le például az alapkövét annak a két lakóháznak, amelyek 2010-től hajléktalanoknak és segítségre szoruló idős embereknek adnak majd otthont. A beruházás 7,6 millió euróba kerül. Megvalósulásával 120, jelenleg hajléktalanszállón élő férfi, nő, illetve házaspár jut zuhanyozóval, konyhával, alvótérrel ellátott lakáshoz. A lakókat szociális munkások és más szakemberek segítik majd abban, hogy megbírkózzanak a mindennapi problémákkal.

A horribilisnek egyaláltalán nem tűnő 7,6 millió euró hallatán óhatatlanul felvetődik a kérdés, vajon Budapest nem járna-e jobban, ha a különböző alapítványokhoz, karitatív szervezetekhez befolyó, jelenleg szétforgácsolódó pénzeket hajléktalanokat befogadó lakóházak építésére fordítanák. Vecsei Miklós, hajléktalanügyekért felelős volt miniszteri biztos, jelenleg a Magyar Máltai Szeretetszolgálat ügyvezető alelnöke leszögezte: hajléktalanoknak lakóházat építeni rossz segítés. Ez nem más, mint szegregáció. Nem volt orosz laktanyákban kell őket elszállásolni és nem is elkülönített lakóházakba kell berakni őket, ez - Vecsei Miklós mércéje szerint - tilos. A cél csak az lehet, hogy a hajléktalanok számára olyan lakásokat béreljenek, amelyekben nagyobb eséllyel integrálódhatnak a társadalomba. Számos hajléktalan korábban komoly egzisztenciával rendelkezett, de életük különböző okokból kisiklott. Egy emberi lakás számukra a mentőövet jelenthetné. Azok számára viszont, akik évtizedek óta hajléktalanok és már képtelenek új élet kezdésére, a magas színvonalú gondoskodás, például a kórházak krónikus osztályaihoz hasonló ellátás lenne a megoldás. Vecsei Miklós utalt a most induló uniós programra, amelynek keretében albérleti támogatást, foglalkoztatási támogatást nyújtanak a rászorulóknak, és folyamatosan figyelemmel kísérik a hajléktalan ember sorsát.

A 7,6 millió euróról a hajléktalanügyi szakember annyit jegyzett meg, hogy Magyarországon évente 8 milliárd forintot fordítanak külböző ellátási formákra. Ennek csaknem 90 százalékát az állam állja, a kisebb hányadot az alapítványokhoz, karitatív szervezetekhez befolyó összegek teszik ki.

Iványi Gábor, az Oltalom Karitatív Egyesület elnöke, a Wesley János Lelkészképző Főiskola rektora kérdésünkre elmondta: örülne egy bécsihez hasonló lakóháznak, de ezzel a hajléktalanproblémának csupán egy töredéke oldódna meg. Egy milliárd forintból száz lakást lehetne építeni, de csak a fővárosban 20 ezer hajléktalan él. Iványi Gábor említést tett a főváros döntéséről, miszerint hajléktalanokat csak hajléktalanokat ellátó intézmények láthatnak el, ez pedig szerinte nem a leghelyesebb megoldás. Szükség van kiléptető lakásokra, ahová pályázat útján, bérlőként kerülhetnek a rászorulók. További gond azonban a lakás fenntartása, a lakáshoz jutást tehát kombinálni kellene a foglalkoztatás biztosításával, mondta az egyesület elnöke. Azzal egyetért, hogy a hajléktalanokat nem szabad gettóba szorítani. A hajléktalanná válás elsősorban nem gazdasági, hanem emberi probléma, a hajléktalanok többsége emberi körülmények között szeretne élni. 
 
Horváth Ildikó