- Mv.: Nem hiszem, hogy bárki tudna új nótát fújni a kórházakban uralkodó állapotokról, az üres kassza, a nővérhiány és a többi épp elég lidérces történet forrása azok számára, akik kénytelenek lehőzni pár hetet egy kórteremben. Mégis vannak, akiknek nem ez az első gondolatuk, hogy csak el innen, hanem épp ellenkezőleg, feliratkoznak bejárónak. Õk olyan önkéntes ápolók, akiket nem szakmai elhivatottság vagy vallási meggyőződés vesz rá erre, olyan emberek, akiknek van hetenként legalább egyszer pár óra ráérő idejük és azt nem akarják önmagukra pazarolni. Az ő idegeiket nem rongyolta szét a sokórás napi kórházi robot, nem süppednek érzéketlenségbe a folyamatos stressz miatt, mint sok hivatásos. Aki kórházi önkéntes segítő szolgálatnál vállal munkát, annak jólesik, ha megmosdathat egy beteget vagy csak leülhet beszélgetni vele, mert a hozzátartozója már felé se nézett napok óta. Megeteti vagy megitatja és még munkabérre se tart igényt. Nagy Emese kíváncsi volt rájuk.
- Megjött a finom ebéd? Adhatom ide? Itt a leves, itt alma is van, egy kis vitamin és jó étvágyat kívánok!
- R.: Mária néni sárga köpenyt visel és egy...
- Igen, mert ez a divat most.
- R.: Legalábbis ha valaki önkéntes segítő itt a Margit Kórházban.
- Igen. Igen.
- R.: Dr.Traxl Egonné Mária néni, ez is van kiírva.
- TE.: Énnekem mindig az volt a vágyam, hogy segíthessek, és most már nagyok az unokák, otthon nincs annyira segíteni való, úgy, hogy most ezt így elvállaltam és ez az osztály az, ahol tulajdonképpen csupa idős ember van. Nagyon sokat kell etetni, vannak félbénák, szájukból kicsurog. Ágyat áthúzni, aki tud járni, röntgenbe elkísérni. Szóval a baj az, hogy nagyon-nagyon kevés a nővér és nagyon-nagyon túl vannak terhelve és segíteni tudunk. Van egy ilyen könyv, ahol minden fel van írva, hogy ki mit ehet, melyiket, és melyik cukros, melyik szíves, az ugye könnyű ételt ehet. Különben minden reggel azzal kezdjük, hogy végigmegyünk a szobákban, megkérdezzük, hogy kinek mit tudunk segíteni, meg ha tisztába kell tenni valakit, akkor fogjuk a pelenkát vagy a lepedőt, szóval ezeket. Mindenki szívből csinálja ezt, amit csinál.
- R.: HÁt nem is lehet máshogy, főleg azért, mert ezért semmiféle honorárium nem jár.
- TE.: Semmit, mindig megkérdezik, miért csinálom, mennyi pénzt kapok? Mondom hát én, egy büdös fityinget se kapok. Nem, szeretem az embereket és szeretnék valahogy segíteni. Csak a szeretettel tudunk, másképp nem megy és pláne egy ilyen osztályon, ahol csupa idős van. Én sokat feküdtem kórházban és én tudom, hogy mit számít az embernek egy jó szó, egy simogatás. Például most volt egy szegény félig béna néni, hát nem tudom, lehet, hogy fiatalabb, mint én vagyok, és akkor mondta, hogy ha kicsit lemosnám az arcát és akkor úgy az a kis béna, szegény pofija elmosolyodott és mondta, hogy köszönöm. Hát csak ilyenek, tudod?
- R.: Andruskó Edit. Van néha idő itt leülni, pihenni?
- AE.: Néha szüksége van az embernek rá, hogy ha megrázó dolgok mellett megy el, akkor muszáj valahogy belülről egy kicsit töltekezni. Amikor valaki komolyabb műtét előtt áll vagy olyan dolgok előtt, amikor az ember már tudja, hogy esetleg egy láblevágás lehet a vége, ő pedig nem sejti, akkor nehéz mit mondani, nehéz bátorítani.
- R.: Miért vállalta ezt a munkát?
- AE.: Hát ez valahogy belülről jött. Az biztos, hogy amikor gyerek voltam, orvos szerettem volna lenni, tehát akkor is állatokon próbáltam segíteni, de aztán más pályára keveredtem, egész másra, külkeres lettem, igen. És most így ennyi idősen, amikor már lecsengett ez a foglalkozás, most így, ilyen módon kötetlenebbül próbálom meg ezt a fajta tulajdonságot hasznosítani kifelé, amit felfedeztem magamban.
- R.: Hétköznap délelőtt van. Munkahelyén ezt tolerálják akkor ezek szerint.
- AE.: Nekem eljött az életemben az az idő, amikor saját vállalkozásom van, tehát én határozom meg, hogy mivel, mikor akarok foglalkozni és én úgy gondolom, hogy nekem az időmbe bele kell, hogy férjen ez a két-három óra és én úgy döntöttem, hogy né ezt hétfőn délelőttönként fogom csinálni. Olyan legyen, mint egy munkanapom, csak éppen ezen a munkanapon én mással foglalkozom, mert hát első a család természetesen.
- R.: És ezt ők is tudják.
- AE.: Remélem, hogy tudják, hogy én ezt direkt így alakítottam ki.
- R.: És ők változást érezhettek önök, a családtagjai, gyerekei, férje?
- AE.: Nagyon nem helyeselték, főleg a férjem kézzel-lábbal tiltakozott, hogy én elmenjek úgymond ilyen szomorú helyre. Félt attól, hogy én majd a sok nyomorúságot, szomorúságot hazaviszem. Nagyon féltettek tőle. Vagy talán önző módon saját magukat, hogy majd náluk csapódik le az én rosszabb közérzetem vagy rosszabb hangulatom. És érdekes módon én bármi nyomorúságot látok itt a kórházban, én egy feltöltődött érzéssel, egy örömmel szoktam kimenni. Ha mást nem, egy pár jó percet tudtam hozni olyan emberek életében, akik rosszabbul töltötték volna el azt a délelőttöt.
- R.: Sokat beszélget betegekkel?
- AE.: Inkább sokat hallgatok, mert nagyon jó a betegeknek az, hogy ha kibeszélhetik magukból a problémáikat. Hogyha látom, hogy mit tudom én, egy könyvet olvas, akkor arról, vagy hát kinti események. Nyilván, hogy aki már olyan stádiumban van, hogy nem nagyon érdekli a külvilág, akkor őt egy simogatással, egy érintéssel lehet legalább kicsit kizökkenteni a permanens fájdalom érzetéből, amikor az ember már mondani nem tud mit, mert az már talán hazugság is lenne, de egy hátmasszírozás, egy érintés, egy mosolygás vagy egy simogatás az annyi sok jót tud okozni. Nagyon sokat jártam kórházba kötelezően, úgymond, édesanyám nagyon sokat feküdt kórházban és akkor én nagyon nehezen tudtam oda bemenni, szinte fóbiám volt a kórházi légkörtől. Aztán rájöttem, hogy ott nemcsak édesanyám sokszor, hanem olyan betegek is várnak és számítanak arra, hogy szólok hozzájuk pár szót, akikhez nem jött látogató.
- R.: Majdnem mindenki így van vele, hogy nem szeret kórházba járni.
- AE.: Igen.
- R.: Van ekkor egy ilyen küszöb, amit át lehet lépni és azután könnyebb?
- AE.: Igen. Az ember először azt hiszi, hogy csak adhat embereknek, lelki könnyebbséget, de aztán egy idő után az ember elkezdi másképp látni az életet, rájön egy egész más értékrendszerre. Amikor odakerül egy kórházi ágyra egy olyan ember, akinek státusza volt, rangja volt, pénze volt, fontos ember volt és mindez akkor már semmit nem számít, akkor csak az számít, hogy van-e valaki az életben, aki szereti őt annyira, hogy ott ül és fogja a kezét ezekben a nehéz órákban. És aranyosak és megfogják az ember kezét, megsimogatják az arcát és hogy de jó, hogy itt vagy, aranyoskám, és az egy olyan melengető jó érzés az embernek. Állítom, hogy többet kapok, mint amennyit én képes vagyok adni. Ezt sosem gondoltam volna.
- R.: Sárga köpeny, kicsi tábla. Drucza Dóra - kezdőként, ugye?
- DD.: Igen, én most vagyok itt igazából másodszorra, de nekem nagyon tetszik és nagyon érdekes, mert én nem szerettem, nem akartam sosem idősekkel foglalkozni vagy öregekkel, főleg nem betegekkel, fiatalokkal szerettem volna, ilyen nehezen kezelhető fiatalokkal. Az öregséggel volt nehéz szembesülni, hogy az ember ugyanúgy visszafejlődik, tehát ugyanúgy gyerekké válik, az furcsa volt.
- R.: És nem volt kapcsolata idősebb, öreg, beteg emberekkel?
- DD.: A nagyszüleim sajnos már nem élnek, nem szembesültem így beteg öregekkel, mint itt.
- R.: Főleg, hogy a szépségből él, igaz?
- DD.: De nagyon szépek tudnak lenni az idős emberek. Szóval megláttam egy olyan oldalát is az öregségnek, amit én nem gondoltam végig és nem tudtam, hogy van ilyen oldala, és hogyha ez a szépség belülről fakad, akkor az igazi szépség.
- R. Tehát akkor ez azt jelenti, hogy van is, aki már tudja, hogy ki az a Druca Dóra.
- DD.: Igen, van egy néni, aki nagyon aranyos, és közben pont ma csináltam meg a kontyát és be kellett fonni és mondta is, hoyg ugye még nem megyek el és visszamegyek még egy percre. Még azt gondolom, hogy az lesz nehéz, hogy ha valakihez kötődik az ember és meghal, az nagyon-nagyon nehéz. Nehéz elengedni úgy valakit, hogy eltűnik és ezért is van az gondolom, hogy nem nagyon szabad kötődni.
- R.: Volt valami olyan, ami kilibbentette vagy kizmozdította az életét, vagy más irányba terelte?
- DD.: Igazából semmi, semmi olyasmi nem történt. Ez bennem bennem volt, az, hogy nekem segítenem kell embereken.
- R.: És miért nem derült ki ez korábban?
- DD.: Kiderült, felvételiztem is, szociálpedagógus szerettem volna lenni, nem vettek fel, aztán valahogy ez így alábbhagyott bennem. Elkezdtem a saját üzletemben dolgozni, közben van egy hétéves húgom, akit én viszek oviba, valahogy úgy elhanyagoltam ezt a részét a dolognak. Ott volt bennem valahol mélyen, csak nem foglalkoztam vele és aztán most ez kijött.
- R.: Hogy jött ki? Jó ezt látni?
- DD.: Nem, látni nem jó, de azt gondolom, hogy az embereknek erre szüksége van, szükség van a segítségre, mert borzasztóan egyedül érzik magukat és azt gondolom, hogy a mai világban - ez olyan nagyon elcsépelten hangzik, de igenis szüksége van az embereknek arra, hogy valaki odamenjen hozzájuk, beszéljen velük, megérintse őket. Nemcsak az idős beteg embereknek lenne szerintem ez fontos, hanem mindenkinek és az a másik fele, hogy az emberek nagyoin nehezen kérnek segítséget. Nagyon-nagyon nehezen tudják elfogadni a segítséget, pedig ez egy olyan alapvető dolog lenne, hogy segítünk egymásnak.
- R.: De hát mi lesz önnel? Most nincs az üzletében, nem dolgozik, nem tud pénzt keresni.
- DD.: De, az üzletemben folyamatosan dolgozom. Hétfőnként délelőtt szoktam itt lenni. Ez pont az üzletemben egy olyan nap, amikor nincsenek sokan. De azt gondolom, hogy nem lehet tudni, úgy, hogy még az is lehet, hogy szociális munkás leszek és úgy fogok pénzt keresni, nem tudom.
- R.: És nem nézik különös fordulatnak ezt a környezetében?
- DD.: A baráti köröm az 100 %-ig mellettem áll ebben. A családomban meglepődtek sokan, sokszor kapok vissza olyasmit, hogy ha a kórházban tudsz segíteni, akkor itthon miért nem. Ami tőlem tellik, én azt otthon is megteszem, a kórházban is megteszem. Hát ők nehezen, nehezen vették. Egyébként ez egy furcsa dolog, de a családban néha nehezebb segíteni, mint külső embereknek. Pedig nekem egy teljesen átlagos családom van és hárman vagyunk testvérek, a szüleim együtt élnek házasságban, nem tudom, hogy miért, de valahogy így családon belül ez nagyon nehéz.
- R.: Juhacsek Petra az ügyvezetője a Kórházi Önkéntes Segítő Szolgálat Alapítványnak.
- JP.: Leginkább az önkénteseink három nagy korcsoportba oszthatók és ez meghatározza nagyrészt a motívációikat is. Vannak, akik nyugdíjasok, friss-nyugdíjasok, még nagyon sok szabadidővel rendelkeznek, nagyon nagy energiával és szeretnének valami hasznosat tenni. Aztán van egy elég erős középkorú rétegünk, akiknek már elég nagyok a gyerekeik, ezáltal felszabadulnak idő- és energiatartalékaik és ezt szeretnék hasznosítani, és egy újfajta dolog nálunk, ez két éve kezdődött, korábban nem volt, hogy egyre több fiatal is jelentkezik hozzánk, egyre többen szeretnének ők is valamilyen értelmes munkát végezni. Ez az ő megfogalmazásuk, hogy értelmes munkát szeretnének. Jelenleg öt budapesti kórházban vagyunk jelen, összesen 150 segítőnk, aktív segítőnk önkénteskedik betegágy melletti szolgálatban. Az elmúlt két évben végülis megduplázódott az önkéntesek száma, úgy értük el ezt az eredményt.
- R.: És mennyi ideig tart ki egy segítő?
- JP.: Hát az nagyon változó, hogy ki meddig bírja, de általában azt tudnám mondani, hogy a segítőknek egy olyan 70-80 %-a azért legalább másfél évig velünk marad. Amíg a körülményei engedik és most van pont egy olyan tendenciánk, hogy a régebbi segítők, akik már inaktívvá váltak, azok most kezdenek visszatérni, úgy, hogy ennek nagyon örülünk.
- R.: Igazából mi a dolguk?
- JP.: Az önkéntes segítő egyfajta személyes törődést biztosít a beteg részére és a hozzátartozója részére. Azt a személyes törődést, amit az egészségügy nem tud biztosítani. Ez egyfajta fizikai, lelki, spirituális támasz és segítségnyújtás, mindig a betegek illetve a hozzátartozók igénye szerint, illetve a nővérek munkájába és apróbb, szaktudást nem igénylő feladatokba besegítünk. A kórházakkal együttműködési megállapodást kötöttünk, amiben benne van, hogy mik az önkéntesnek a feladatai, mik a kompetencia határai, hogy ebből ne lehessen semmiféle probléma.
- R.: Milyen a kapcsolat a nővérekkel vagy az orvosokkal?
- JP.: Nagyon jó kapcsolatunk van azokon az osztályokon, ahol önkéntesek vannak jelen. Ott tulajdonképpen a gyógyító-ápoló team tagjaként kezelik az önkénteseket, az osztály részeként kezelik az önkénteseket és...
- R.: Nem mint konkurenciát.
- JP.: Nem. Persze egy új program bevezetésénél ez mindig felmerül problémaként, de az első három hónap után, amikor látják, hogy ez valójában nem így van, akkor már megtörik a jég és akkor utána nagyon szépen tudnak együttműködni.
- R.: Mi nehezíti meg ezt a munkát, hogy a jelentkezések - jó, hát nyilván növekvő, de mégis kis számát? MIt kell ehhez tudni?
- JP.: Természetesen van egy olyan alapkövetelmény, hogy a segítővágy az benne legyen, bizonyosfokú empátia és elfogadja a mi irányításunkat és koordinálásunkat és hát ezen kívül van felkészítőnk az önkéntesek számára, ami részben csoportos, részben egyéni, aminek során ismételten csak megnézzük, hogy valaki alkalmas-e erre a feladatra. Ez egy nehéz dolog a folyamatos betegágy melletti segítés, éppen ezért csak hetente egyszer járnak osztályra, mert ez így hosszú távon is vállalható. Azért, hogy a saját mentális egészségüket meg tudják őrizni, különböző csoportokat tartunk számukra, esetmegbeszélést, élménycsoportot, szuverviziót, az önkéntesek felkészültségének és igényének megfelelően, ahol elmondhatják a problémáikat. Az önkéntes sokszor érzi azt, hogy véges az ő segítő szándékával elért eredmény, hiszen nem tudja meggyógyítani a beteget és hát nagyon kell vigyáznunk arra, hogy ne vegye az összes beteg gondját a saját vállára, hiszen akkor ő roppanna össze.
- R.: Öt kórházat mondott. Tervezik-e, hogy több helyre is eljuttassák ezt a segítségtipust vagy modellként szolgálhatnak mások közhansznú alapítványoknak.
- JP.: MIndenképpen szeretnénk, hogy ha a módszerünk több helyen, nagyobb területen is elterjedne, éppen ezért az elmúlt évben egy módszertani központot állítottunk fel, ahol kiképeztünk több olyan leendő önkéntes koordinátort, akik más kórházakban, szervezeteknél fognak majd önkéntes rogramot indítani. Pédlául Egerben az egri - Heves megyei Markot Ferenc Kórházban és a Szent János Kórházban Budapesten is lesz majd önkéntes program, előreláthatólag 2004 szeptemberétől. /Zene./