Az utcagyerekek sorsa mindennapos problémának számít az EU-csatlakozás előtt álló ország számára. Nem olyan régen ezzel a kérdéskörrel foglalkozott a Reuters tudósítója is, amikor néhány interjút készített bukaresti fiatalokkal és segédszervezetek munkatársaival.
Az utcákon élő gyerekek nagy része már igen kicsi korában kerül a hajléktalanok sorsára, illetve sokan közülük már ott is születnek. Mint minden szülő, ők is jobb életet képzelnek el nekik, de sajnos ez sok esetben megvalósíthatatlan. A kicsik is az utcagyerek-hadsereg tagjaivá válnak, ahol megtanulják a koldulás, lopás és szipózással járó 'repülés' technikáit - írja Dina Kyriakiodu. Szüleiken sem segít senki, ugyanis felnőttkorukra sokszor azért nem találnak munkát, mivel nincs állandó lakhelyük.
Nemcsak Románia, de a balkáni országok utcáit 1989-et követően ellepték a fiatalkorú hajléktalanok. Akik akkoriban kerültek az utcára, mára már felnőttek és saját gyerekeik vannak. Ezt a helyzetet tárta fel a 90-es években a nyugati sajtó és ennek hatására kapták fel a fejüket külföldi segélyszervezetek, akik azonnal a hajléktalan gyerekek segítségére siettek. A nemzetközi nyomás hatására a hatóságok erőfeszítéseket tettek, hogy legalább a kisebb gyerekeknek menedéket találjanak. Azonban a legtöbb kritikát ma is az árvaházak kapcsán kapja a román kormány, nem véletlen, hogy néhány hónapja kormányhatározat írja elő a mega-árvaházak megszüntetését és a gyerekek családi körben való elhelyezését.
Ezt a viszonylagos javulást jezik a rendőrségi kimutatások, amelyek szerint az utcán lévő hajléktalan gyerekek száma csökkent: míg 2000-ben 2500 körülire volt tehető a számuk, ez két évvel később 1000-el csökkent. Azt viszont senki nem vette figyelembe, hogy a gyerekek közül sokan felnőttek és továbbra is az utcán élnek, mint ahogy ezt Manuela Dinescu, az Állami Gyermekvédelmi és Örökbefogadási Hivatal munkatársa is megjegyezte.
A romániai árvaházak csak tizennyolc éves korukig fogadják be a gyerekeket, az innen kikerülők közül sokan ezután ismét az utcára kerülnek és legtöbbjüknek semmi kilátása nincs egy jobb életre. Itt jelennek meg a hazai és nemzetközi segélyszervezetek, amelyek a 18 év betöltése után utcára kerülőket próbálják támogatni. A bukaresti Concordia humanitárius szervezet a főváros külvárosában bérelt lakásokat ezen fiatalok számára. Sok esetben ez jelenti az egyetlen menedéket.
A Reuters tudósítója szerint az utcagyerekek és árvák a legtragikusabb örökségei Ceausescu nagyzási hóbortjának, aki megtiltotta a fogamzásgátlást és abortuszt, hogy növelje Románia lakosságát. Voltak, akik reszkíroztak és vállalták az illegális abortuszt, de sokan a nem kívánt gyereket hatalmas, túlzsúfolt árvaházba gyömöszölték be. 1989 után az elszegényedés és bizonytalanság okozta, hogy sok gyerek az utcára került. Ma közel 50.000 gyerek részesül állami gondozásban, a kisebb gyerekeket örökbe adják, vagy nevelőszülőknél helyezik el.
Ettől függetlenül a bukaresti északi pályaudvar koszos lépcsőin a mai napig zilált fiatalokat látni, akik szipózással kötik le magukat és egy kis pénz reményében a járókelőket zaklatják. Ez a látvány fogadja a vonattal érkező külföldieket.
A nonprofit szervezetek szerint sok 18 éven aluli gyerek is náluk keres menedéket, bár intézményeik inkább a felnőtteknek segítenek. Ezt annak tulajdonítják, hogy politikájuk nagyobb mozgásteret biztosít mindenkinek, mindenki akkor jön és megy, amikor akar, nem mint a szigorú szabályok szerint működő állami intézményekben. A Concordia Szent Lázár otthonában mindenkinek be kell tartania az elemi szabályokat: ebédidő betartása és a maradékok eltakarítása. 'Semmi drog, cigaretta vagy szex a házban' - mondja a centrum vezetője, Claudia Ciceu. 'Az erőszak tiltott és a nagyobb gyerekeknek, meg kell tartaniuk munkahelyüket, amelyet mi találunk nekik.'
A hasonló helyzetűek megsegítésére egyre több példát találhatunk. Ilyen Böjte Csaba dévai gyerekotthona, vagy a Csíksomlyón létesített varroda, amelyben azok a fiatalok dolgoznak, akik 18 évesen az utcára kerültek volna. A társadalomból lecsúszó emberek problémája az egész országban észlelhető. Kinek a feladata ezeknek az orvoslása: az államé, az önkormányzatoké vagy a civil szervezeteké? Netalán mindannyiunké?!