Nemcsak a NIOK szakértői és felmérései szerint, hanem a hazai további adománygyűjtési szakértők is egyértelmű fejlődést látnak az elmúlt években a hazai adományozásban. (jó példa ITT és ITT)
Az alábbi riportban osztja meg erről tapasztalatait az SOS Gyermekfalu mindennapi életéről, gondjairól Romet-Balla Ágnes.
A cikk megerősíti a NIOK Alapítványnál is tapasztalt tendenciát, miszerint a COVID 19, a háborús helyzet a szomszédban és most a rezsi helyzet sem vetette vissza érdemben az adományozói kedvet, sőt ahogy a cikkben olvashatjátok: „Azt lehet látni, hogy Magyarországon is van egy emelkedő tendencia az adományozási kultúrában. … Amikor pedig valami beüt, mondjuk egy háború, covid, bármi, azt vesszük észre, hogy az emberekben van egy megtorpanás. Egy rövid ideig, amíg lélegzetet vesznek. Viszont ezután hatalmas összefogás tud elindulni. Nem véletlenül létezik az a mondás, hogy a bajban ismerszik meg az ember.”
Javasoljuk hallgassátok meg erről szóló podcastunkat , és olvassátok el az egész cikket:
Eredeti cikk: 444.hu
Nem tud jól működni a rendszer addig, amíg alulfizetett emberek próbálnak meg valami jót tenni hosszú távon
A jelenlegi helyzetben növekedni fog az állami gondozásba kerülő gyerekek száma?
Igen, úgy hisszük, a kiemelések száma növekedni fog. A hivatalos statisztikák iszonyú lassan készülnek el, így még csak érzésekre, tapasztalatokra hagyatkozva mondjuk, hogy növekedés várható. Azt tudjuk, hogy minden harmadik gyerek azért kerül be a rendszerbe, mert a mélyszegénység következtében történik valami negatív vele. Ha van egy gazdasági recesszió, és a mélyszegénységben élő réteg elkezd növekedni, akkor ez törvényszerű lesz. A kiemelések azonban nem egyik napról a másikra történnek, ahogy a belecsúszás a mélyszegénységbe és a kétségbeesésbe sem, így a gazdasági mélyrepülés ilyen irányú következménye is csak egy-két éven belül kezd el látszani. De látszani fog.
Nehezebb nem egyházi fenntartású szervezetként megmaradni?
Mindig az a legdrágább egy rendszerben, amikor egy gyereket már kiemelnek. A gyereket bent tartani a saját családjában, az ő helyzetüket megoldani hosszú távon sokkal olcsóbb, mint állami gondoskodásban nevelni egy gyereket, akár felnőtté válásáig. Az alapítványi, az egyházi és az állami fenntartású szervezetek közül az alapítványi kapja a legkevesebb állami támogatást.
Ez kábé úgy néz ki, – csak az arányt mutatom, nem ezek a fix számok – hogy mondjuk egy gyerek kerül 200 ezer forintba per hó, akkor erre mi kapunk 100 ezer forintot, az egyháziak kapnak 170 ezer forintot, az államnak a saját hálózatában logikusan a 200-at kell fizetnie.
Alapítványként ezért sajnos sokkal rosszabb anyagi feltételekkel indulunk minden hónapban. A körülbelül 26 ezer alapítvány között - ami azon dolgozik, hogy fenntartsa magát valahogy - nagyon kevés az olyan, amiben van egy adományszervezési know-how vagy egy nemzetközi tudás, amire tudna alapozni. Ebből a szempontból mi szerencsések vagyunk, van egy nemzetközi hátterünk, aminek a segítségével sok évvel ezelőtt kiépíthettük az adománygyűjtési csapatot. Amikor azt érezzük, hogy plusz befektetésekre lenne szükség, mondjuk azért, mert egy új adománygyűjtési csatornát kell megnyitni, akkor is van hova nyúlnunk, tudásban is és adott esetben pénzügyi háttérben is.
Az állami támogatás mekkora részét teszi ki a magyarországi SOS bevételeinek?
A bevételeink 27 százaléka állami támogatásokból, illetve normatívából áll össze, minden mást valahogy magunknak kell előteremteni. Ebben benne vannak a pályázatokból befolyt összegek, a vállalatoktól és magánszemélyektől kapott adományok, illetve a nemzetközi SOS által adott egyre fogyatkozó támogatás is.
Mennyiben vetette vagy veti vissza az adományozási kedvet a covidos lezárások időszaka, illetve a jelenleg is zajló orosz-ukrán háború?
Az a jó hír, hogy nem veti vissza. Van egy World Giving Index nevű felmérés, ami rendszeresen, minden évben vizsgálja, hogy a felnőtt lakosság közel 90 százaléka hogyan vélekedik az adományozásról. Összességében három kérdést tesz fel az embereknek: Segített-e az elmúlt időszakban valakinek, vállalt-e önkéntes munkát, illetve adott-e pénzt valakinek. 2021-ben 119 országot vizsgáltak meg, és Magyarország a 62-ik helyen áll jelen pillanatban. Ez azt jelenti, hogy a középmezőnyben vagyunk. Voltunk ennél már sokkal rosszabb helyen is, de azt lehet látni, hogy Magyarországon is van egy emelkedő tendencia az adományozási kultúrában. Hiba lenne azt mondani, hogy egy krízis rosszul hat az adományozásra. A kérdés az, hogy amikor beüt valamilyen krach, az meddig húzódik el. Tehát, ha arról beszélünk, hogy az embernek már tényleg meg kell gondolnia azt, hogy most a havi pénzét mire fogja fordítani, akkor a mindenféle adományozási kintlévősége lesz az első, amire azt mondja, hogy akkor ezt most visszavágom. Tehát, ha már tényleg ott tart, hogy akkor most vagy a gyereknek vesz cipőt, vagy a SOS-t támogatja, akkor a gyerek cipője, - nyilvánvalóan, teljesen jogosan – előnyt fog élvezni. Amikor pedig valami beüt, mondjuk egy háború, covid, bármi, azt vesszük észre, hogy az emberekben van egy megtorpanás. Egy rövid ideig, amíg lélegzetet vesznek. Viszont ezután hatalmas összefogás tud elindulni. Nem véletlenül létezik az a mondás, hogy a bajban ismerszik meg az ember.
Azt lehet észrevenni, hogy az adományozást meg szokta lendíteni, ha valamilyen krízishelyzet van. Amikor a krízishelyzet hosszú időre beáll, akkor fordul meg ez a tendencia.
Említetted, hogy Magyarország a World Giving Index 62. helyénél állt már rosszabb helyen is. Mi változott időközben, mi lehet ennek az oka?
A 62. hely 2021-es adat, tehát a covid idején készült felmérésből származik. A pandémiának volt egy olyan jótékony hatása a világra, hogy soha még ekkorát nem ugrott az adományozási kedv, mint az elmúlt egy évben. Érdekes módon összességében azt lehet látni, hogy azok az országok, ahol van egy biztos, adott esetben növekvő gazdasági háttér, és most nem feltétlenül Magyarországról beszélek, hanem általánosságban, ehát van egy nyugodt politikai környezet, ahol a kultúrában a vallásosság és az egymásra való odafigyelés elég erős szerepet kap, mint például Indonéziában, ott az adományozás az egekbe szökött. Tavaly fordult elő először az, hogy az első 10 országba bekerült európai ország is: Ukrajna. Ukrajna bekerült a legnagyobb adományozói közösségek közé, és itt most az országon belüli adományozásról beszélünk. Az előző év Magyarországon, ahogy az SOS-nél is, adománygyűjtési szempontból egy nagyon-nagyon jó év volt. Tagja vagyunk az Etikus Adománygyűjtők Szervezetének, és a nagyobb adománygyűjtő szervezetek jelentős része nagyon pozitív visszhangról számolt be, pénzügyileg is.
A jó trendek akkor azt jelentik, hogy az SOS nem szüntet meg szolgáltatást?
Két dolog van a szemünk előtt. Az egyik, hogy lehetőségeinkhez mérten, de biztosítsuk, vagy ha lehet, növeljük a szolgáltatásaink terén azt a minőséget, amiben hiszünk. A másik, hogy biztosítani tudjuk ennek az anyagi hátterét, amihez rendszeres, kiszámítható bevételre van szükségünk. Nyilván, amikor egy bizonytalan gazdasági helyzet van, vagy egy háború, akkor a cégek megtorpannak, és azt mondják, várjunk ki. Ezzel nekünk ügyesen kell játszani. Jelen pillanatban ott tartunk, hogy a bevételeink jellemzően nem fedezik a költségeinket százszázalékosan. Illetve az előző évben fedezték, nagy kérdés azonban, hogy ez idén is így lesz-e.
2021 egy kimagasló év volt, az első olyan év, amikor a bevételeink magasabbak voltak, mint a kiadásaink.
Át kellett szerveznünk az egész SOS működését ahhoz, hogy csökkenteni tudjuk a költségeket. Az egyik legmeghatározóbb lépés az volt, hogy az SOS Gyermekfalvak mára már nem egy fizikailag körbehatárolt épületegyüttest, falut jelent, hanem egy olyan nevelőszülői hálózatot, ahol a nálunk dolgozó nevelőszülői családok saját ingatlanjukban dolgoznak immár 46 városban. Egy nagyon komoly stratégia van emögött. Az elmúlt hat év arról szólt, hogy egyensúlyba tudjuk hozni a kiadásainkat és a bevételeinket. Itt még mindig nem tartunk, tehát még mindig nagyjából 1,2 milliárd a kiadás és 1 milliárd a bevétel, amiben már ingatlaneladások is benne vannak, amik ugye egyszeri bevételek csak. A klasszikus falustruktúra megszüntetésének az anyagiakon túl van egy nagyon fontos szakmai oka is. Ha a családokat integráljuk egy település vérkeringésébe, az sokkal életszerűbb, sokkal több pozitív szociális kapcsolatot, mintát hoz a gyerekeknek, mint amikor szegregáltan, kizárólag egymás közt élnek egy zárt SOS faluban.
Mennyiben nehezítik a működést a megemelkedett rezsiköltségek?
A rezsi az idei év kihívása. Ha nincsenek azok a 6 évvel ezelőtti döntések, amikor elhatároztuk, hogy kiszervezzük a családokat saját ingatlanukba és eladjuk a kiürülő házakat, akkor most becsődölnénk. Az SOS úgy indult, hogy Battonyán volt egy gyerekfalu. Egy U alakú kis utca 12 házzal, központtal, saját ingatlanokkal. A családjaink ezekben a házakban éltek. Most 2030-ig el szeretnénk jutni oda, hogy ne legyenek saját ingatlanjaink, csak minimális mértékben. A nevelőszülői családok pedig ne egy ilyen falumodellben éljenek. A falu inkább a közösséget jelentse, mintsem egy fizikailag körülhatárolt területet. Úgyhogy a családjaink fokozatosan költöztek és költöznek ki a mai napig a saját lakásukba. Itt nem öt-hat-hét fős gyereklétszámokról beszélünk már, hanem maximum háromról. Innentől kezdve egy ilyen krízissel, mint ami előtt most állunk, hogy ki tudjuk-e fizetni a gázt és a villanyt, már a magánszemélyeknek kell megküzdeniük. Persze nyilván nem hagyhatjuk őket magukra ebben a küzdelemben, de az megint egy másik stratégiai kérdés, hogy hogyan, milyen mértékben tudjuk őket segíteni. A nevelőszülők törvényileg meghatározott fizetése nem azt a pénzügyi keretet adja - egyik hálózatban sem -, amivel ezt a helyzetet biztosan meg tudnák oldani.
Ugyanakkor vannak még mindig olyan ingatlanok, amik az SOS nevén vannak, itt azzal számolunk, hogy hétszeresére, tízszeresére fog növekedni a gáz és a villany ára.
Ott van például a 2 db Kuckó Gyermekek Átmeneti Otthona vagy az Ifjúsági Házaink, az irodáink három városban és azok a lakások, amik az SOS nevén vannak, és fiatalok élnek benne utógondozásban. Mostantól jönnek az olyan stratégia döntések, hogy el kell-e adni-e még valamit, vagy megéri-e korszerűsíteni, ki tudjuk-e fizetni a korszerűsítést, vagy át tudunk-e szervezni munkát valahogy.
A nevelőszülők bérei mennyire tudják fedezni a költségeiket?
A nevelőszülők juttatásai nem emelkedtek jelentősen az elmúlt tíz évben. Az SOS igyekszik ezt folyamatosan kipótolni és újabb bevételi forrásokhoz juttatni őket. A gyerekekre fordítható ellátmány összege törvényileg 2008 óta nem változott, a nevelőszülői díjazás/fizetés pedig csak kismértékben, ami egyáltalán nem képes gondtalan megélhetést biztosítani nekik. Eddig sem volt képes, most még kevésbé. Azt ki lehet mondani, hogy egyik hálózatnál sem fedezik a nevelőszülők költségeit azok a pénzek, amik csupán az államtól érkeznek. Aki SOS tulajdonú ingatlanban lakik, az nem tudja igénybe venni a kvótákat, szemben azzal, aki a saját lakásában él. Tehát kapásból a magasabb áron kell fizetnie a vizet, a gázt, a villanyt és minden egyebet. Ha egy nevelőszülő ilyen házban lakik, akkor olyan szinten ugranak meg a költségei, hogy nem fogja tudni kifizetni, ha nem kap tőlünk valamilyen támogatást. Mára eljutottunk oda, hogy már csekély számú az olyan család, ami SOS által fenntartott ingatlanban van. Ugyanakkor lehet, hogy azok a nevelőszülőknek, akik saját ingatlanban laknak, nem fog emelkedni a közmű díja, de az élelmiszerárak, egyéb szolgáltatások árai közel 30 százalékkal nőttek az elmúlt időszakban. A fizetésük viszont nem követte ezt, tehát egy idő után, ha nem akarjuk, hogy a gyerekek minőségi ellátása sérüljön, akkor szükséges segítenünk őket.
Mert a gyerekeknek ugyanúgy el kell menniük gyógypedagógushoz, pszichológushoz, meg kell nekik venni a gyógyszert, a színház- és mozijegyet. Tudom, hogy a mozijegy az utolsó, de azért vannak olyan kulturális dolgok, amiből egy gyereket nem lehet kihagyni.
Működnek nálatok ifjúsági házak. Mesélnél erről, miért van szükség ilyen programra?
Ha valaki dolgozik vagy tanul, akkor 25 éves koráig biztosan maradhat az állami gondoskodási rendszerben. Az ifjúsági házak azt segítik, hogy amikor egy fiatal már közel van ahhoz, hogy kilépjen a nagybetűs életbe, ne rögtön saját lakásba kerüljön, legyen ebben átmenet. Az ifjúsági házakban az önállóságot biztonságos keretek között tudja gyakorolni, például azt, hogy milyen adminisztrációs feladatok vannak, egy sárga csekket hogyan kell befizetni. A gyerekek akkor kerülnek át ebbe az utógondozói rendszerbe, amikor azt látjuk, hogy már csak egy, kettő, három, négy évük van hátra, hogy saját lakásba menjenek. Lehet, hogy még felsőoktatási intézményben vagy valamilyen OKJ-s képzésen vannak, és amellett dolgoznak. A nevelőszülői családok egy nagyon jó burkot adnak a gyerekeknek, de amíg nem próbálják ki magukat egy biztonságos környezetben, addig nem derül ki, hogy hol kéne segíteni őket. Amikor egy gyerek az állami gondoskodási rendszerből kikerül az életbe, neki nincs egy olyan helye, ahova ő adott esetben visszamehet, hogyha megbicsaklik. Tehát nincs egy hely, ahova vissza tudna menni megpihenni, mert rájön, hogy mondjuk rossz munkát, rossz szakot választott, vagy van egy lelki megborulása, mert mondjuk nem kap elég munkát, elromlott a párkapcsolata. Ezek a gyerekek a kikerülés után jóval inkább magukra vannak hagyva, mint egy normálisan működő családból érkező fiatal.
A hajléktalanok 20 százaléka töltött pár évet állami gondoskodásban.
Ahhoz, hogy a gyerek ne jusson az utcára, hogy az életben magabiztosabb legyen, szerintünk szüksége van egy ilyen átmeneti időszakra, amikor úgy tud még szárnyat próbálgatni, hogy van mögötte egy biztos szakmai stáb, de itt már picit kezdik elengedni a kezét, és segítik az önállósodásban.
Milyen hatással van az ifjúsági házakban nevelkedő fiatalokra a gazdasági recesszió?
Két oldalról is érinti őket, mind a gazdasági, mind a pandémiás helyzet. Az egyik, hogy az állami gondoskodásba került gyerekeknek a legfontosabb dolog a biztonság. Annyi helyet megjártak, annyi nevelőszülőnél voltak, annyi pofont kaptak az életben, hogy nekik kell egy biztos pont. A pandémiában ez sérült. Megvoltak a biztos pontjaik, az életmódjuk, és aztán ezt az egészet, mint egy szőnyeget, kihúzták a lábuk alól. Mindent újra kellett értékelniük. Ebben a helyzetben ők pszichésen sokszor jobban megborultak, mint az olyan gyerekek, akinek van egy biztos hátterük, ahol tudnak egy biztos bizalmi személyhez fordulni. Akiknek bármi okból nem sikerült kialakítaniuk ezt a bizalmas kapcsolatot, mondjuk azért, mert a pandémia előtt kerültek be a rendszerbe, azokra ezek a változások pszichésen sokkal inkább hatottak. Másrészt, a jelenlegi állami rendszerben az ilyen gyerekeknek úgy kell kilépniük az életbe, hogy kapnak maximum 1,9 millió forintot, ez az életkezdési támogatás, amit az állam biztosít számukra.
Ez 10 évvel ezelőtt is maximum 1,9 millió forint volt, azóta nem változott.
Az SOS ehhez egy plusz összeget, 3 millió forintot hozzátesz, de ezt csak az SOS-ben nevelkedett gyerekek kapják. Ezt azért tehetjük meg, mert az adománygyűjtés évek óta sikeres. Korábban is adtunk valamekkora összeget, de az előző évben elkezdtük emelni, mert azt látjuk, hogy ez a maximum 1,9 millió forint az arra elég, hogy 6-7 hónapig biztosan legyen fedél az életbe kilépő fiatal feje fölött, még akkor is, ha adott esetben nincs munkája, ez nem probléma. Viszont, ha már egy évig probléma van, akkor le fog csúszni a hajléktalanságba. Maximum 1,9 millió forinttal nem lehet őket úgy kirakni, hogy nincs egy fix lakásuk, albérletük, ami jó pár hónapra előre ki van fizetve. Ez az indító összeg nagyon-nagyon kevés volt. Én azt hiszem, hogy azok a gyerekek, akik nem az SOS-ből kerülnek ki, ebből a szempontból egy nagyon-nagyon kemény hátrányt szenvednek. Egyrészt anyagilag is, másrészt pszichésen is.
Mi a helyzet azokkal, akiknek nem sikerül talpon maradniuk a kilépés után? Milyen rendszer van erre, milyen segítséget kaphatnak?
Nálunk van egy olyan rendszer, hogy azok a gyerekek, akik nálunk egy pár évet eltöltöttek, 30 éves korukig visszajöhetnek egy extra támogatásért, de ez csak egy anyagi támogatást jelent. Nagyon fontos tisztázni, hogy minden gyereknek két fajta biztosítékra van szüksége az életben. Anyagi és érzelmi biztonságra. Ezt a kettőt kell megkapnod egész gyerekkorodban, hogy azt érezd, te valakinek vagy annyira fontos, hogy érted extra dolgokat is megtegyen érted. Ha ezt egy gyerek nem érzi gyerekként, egy fiatal nem érzi fiatalként, egy fiatal felnőtt nem érzi felnőttként, akkor borzalmasan nagy az esélye annak, hogy megcsúszik és szakadékba esik. Ezt a két dolgot próbáljuk megadni, és azt kell mondanom, hogy nagyon sokat kell még tanulnia az SOS-nek is, mert az anyagi részt valamennyire meg is tudjuk adni, az érzelmi dolgot pedig, úgy érzem, hogy azoknak tudjuk megadni, akikkel a nevelőszülő nagyon jó kapcsolatot tudott felépíteni. De azoknak a gyerekeknek, akikkel ilyen szoros kapcsolatot nem sikerült kialakítania a nevelőszülőnek, vagy akik túl későn vagy túl rövid időre kerültek be a rendszerbe, sokkal nehezebb ezt az érzelmi biztonságot nyújtani. Ez egy olyan dolog, amire sosem mondhatod azt, hogy tökéletesen csinálod, ez egy folyamatos fejlődés.
Nagy szükség lenne arra, hogy az ilyen fiatalok mögött legyen egy háló, ami megtartja őket akkor is, amikor pár év után rájönnek arra, hogyan is néz ki az élet hogyan. Ez most nagyon hiányzik a rendszerből.
Próbáljuk felépíteni, vannak rá kísérletek és ötletek, hogy hogyan tudnánk az elkövetkező években ezt a hálót még jobban erősíteni, mert jelen pillanatban nincs ilyen egyik gyerek mögött sem, aki kikerül a rendszerből. Kivéve, ha sikerült kialakítania valamilyen bizalmi kapcsolatot valakivel, aki neki jó példával tud szolgálni. Azok a fiatalok, akik ifjúsági házba kerülnek, ezt jó eséllyel megkapják. Ott közöttük is és az ottani nevelők között is van egyfajta összetartozás. Azt viszont nem szabad elfelejteni, hogy szociális szférában dolgozó emberekről beszélünk, akik nincsenek túlfizetve. A nagyon jó szakembereket, akik tudnak kötődni ezekhez a gyerekekhez, igyekszünk megtartani. Viszont hiába vannak ott jó szakemberek, ha nagy a fluktuáció. Ez mindenhol nagy, nálunk talán kevésbé, mint a többi hálózatban, de még mindig túl nagy ahhoz képest, mint amilyennek lennie kellene.
Egyszerűen nem tud jól működni a rendszer addig, amíg alulfizetett emberek próbálnak meg valami jót tenni hosszútávon.
Egy idő után ez úgy működik, mint az adományozás, úgy tudsz igazán kifelé fordulni, ha te rendben vagy, ha meg tudsz nyugodni. Ha nem tudsz megnyugodni, akkor ez nem fog működni kifele sem.
Elképzelhető, hogy jövőben lesz olyan program az SOS-nél, ami a rendszerből kikerülő fiatalokra koncentrál?
Dolgozunk rajta. Ez azért nehéz, mert ahhoz, hogy egy ilyen program jól tudjon működni, szerintem kivételesen jó fizetést kellene tudnunk adni ezeknek az embereknek, hogy ne is gondolkodjanak a kilépésen. A fizetésen kívül még fontosabb, hogy egy folyamatos szupervíziót, mentorálást kapjanak, hogy pszichésen erősek tudjanak maradni, és emellett kellene egy szociális megbecsültség. A harmadikban nem nagyon tudok segíteni, a másodikban igen, az elsőben részlegesen tudok segíteni. Még úgy is, hogy az SOS-nél magasabb fizetést kapnak a szociális szférában dolgozók, mint ami a nagy magyar szociális átlagra jellemző, ez a nagy magyar átlagot nézve még mindig alacsonyabb, mint amit kapniuk kellene.