A történetmesélés dilemmái – lehetünk egyszerre hitelesek, etikusak és hatékonyak, ha sérülékeny emberekről beszélünk?

 Az elmúlt években a nonprofit szektor egyik varázsszava lett a storytelling, vagyis a történetmesélés. Az emberi történeteknek óriási ereje van. Ennél egyszerűbb, olcsóbb és hatékonyabb módszer az empátia és az azonosulás, sőt a cselekvő szolidaritás felkeltésére nincs. A történetmesélés a társadalmat megszólítani kívánó, önkéntesekért és adományokért küzdő, sérülékeny embercsoportokat segítő civil szervezetek kommunikációs eszköztárának kihagyhatatlan része lett. Ez az eszköz ugyanakkor épp saját magából, definíciójából adódóan súlyos veszélyeket hordoz magában, hiszen bennünk bízó, kiszolgáltatott, alacsony érdekképviseleti lehetőségekkel rendelkező embereket mutatunk be nyilvánosan, és hozhatjuk őket ezáltal még kiszolgáltatottabb helyzetbe.

Annak érdekében, hogy ne pont azoknak ártsunk a legtöbbet, akiknek a leginkább segíteni szeretnénk, muszáj tudatosnak lennünk. Folyamatosan mérlegelni kell az adott emberek és a  szervezetünk számára bekövetkező előnyöket és hátrányokat.… és már ebben is ott rejlik a dilemma: lehet etikus bármilyen mérlegelés, ha emberek érzéseiről, életéről, méltóságáról van szó vagy vannak örökérvényű válaszok?

Nem könnyű olyan üzeneteket megfogalmazni, amelyek nem vesznek el az információs áradatban. Nem könnyű átlépni azt az ingerküszöböt, amely felett egy átlagos olvasó a második sort is elolvassa, hiszen egy apró mozdulat a kijelzőn, és máris el vagyunk felejtve. Erős a csábítás afelé, hogy a figyelemfelkeltő és hatásos üzenetek megfogalmazását az egyéni érzékenységekre való figyelem és az etikus történetmesélés elé helyezzük.

KIÉ A TÖRTÉNET?

Milyen jogon meséljük el más életét, és mennyire formáljuk azt saját kommunikációs céljaink szerint? Valóban megértette az a történet főszereplője, hogy mi fog történni a történetével, és annak milyen következményei lehetnek? Képes-e egy sérülékeny ember érvényesíteni az érdekeit? Különös tekintettel arra, hogy duplán kiszolgáltatott: bármennyire is éppen segíteni szeretnénk, ő nekünk is ki van szolgáltatva. Érezheti, hogy elvárjuk tőle a szereplést, vagy éppen saját magától várja el, hiszen lojális szeretne lenni hozzánk. Lehet így a döntése valódi, szabad döntés?    

Az etikus történetmesélés alapelvei

1.     Autonómia és valódi beleegyezés:

Alapvető, a történetmesélés módját meghatározó kérdés, hogy a főszereplő beazonosítható lesz vagy anonim módon mesélünk róla? Az arcával, saját nevével szerepel a történetben, vagy nem lehet őt felismerni?  A döntés során át kell gondolnunk a hatásokat a szervezetünk és a főszereplő szempontjából is, és ez utóbbi mindig a legfontosabb, így a legnagyobb  súllyal esik latba, hiszen egy ember érzései, sorsa a tét.

Az emberek felismerhető módon történő bemutatásának előnyei:

• Hitelesség: a valós név és arc erősen növeli a történet megbízhatóságát és érzelmi erejét.
• Kapcsolódás: az olvasó könnyebben azonosul, ha valóságos, élő emberként látja az érintettet, nem csak „egy ügy” szereplőjeként.
• Hatásosság: egy-egy arc és név erőteljesebben hívhatja fel a figyelmet a strukturális problémákra, mint egy általános történet vagy egy statisztikai adat.
• Inspiráció: a valódi, arccal vállalt történetek másokat is ösztönözhetnek cselekvésre, támogatásra vagy akár változtatásra.
• Önbecsülés erősödése: ha valaki úgy érzi, hogy a története számít, az megerősítheti önértékelését.
• Identitásformáló erő, saját narratíva: a nyilvános megjelenés lehetőség arra is, hogy az érintett átgondolja, ki is ő, mit szeretne mutatni magából? Erősödhet a pozitív identitás.
• Szóhoz jutás és a kontroll érzése: a saját narratíva elmondása együtt járhat azzal az érzéssel, hogy odafigyelnek ránk, és irányítjuk saját életünket: mi döntjük el, milyennek látjuk magunkat és milyennek látnak minket mások.
• Pozitív visszajelzések: ismeretlen emberek elismerése, visszajelzései gyógyító hatásúak lehetnek, és ez sokszor többet ér, mint a kézzelfogható támogatás, ami szintén érkezhet.
• Példává válás élménye: rengeteg erőt adhat, ha azt érzi valaki, aki korábban kiszolgáltatott volt, hogy most ő segíthet másoknak is (Anikó pl. blogot ír bántalmazott nőknek: https://vanesely.hu/tortenet/aniko/).
• Közösséghez kapcsolódás: saját magunk megmutatása új kapcsolatokat, közösségi élményt, új lehetőségeket is hozhat.

A történet felismerhető, nyilvános bemutatása ugyanakkor jelentős kockázatot is hordoz.

A múltbeli nehézségek újra „ráéghetnek” az emberre, és akadályozhatják pl. munka, kapcsolatok terén. Érezheti, hogy elveszítette a kontrollt a saját élete felett vagy ha a nyilvános reakciók kellemetlenek, nagyon kiszolgáltatottnak érezheti magát. Ha kiteszünk egy emberi történetet pl a facebookra, muszáj moderálnunk a kommenteket még akkor is, ha a történet főszereplője nem felismerhető, hiszen ő maga tudja, hogy róla szól és esetleg követi a reakciókat, hatnak rá a kommentek. Védenünk kell őt, és vállalnunk kell a felelősséget.

A védelem nem feltétlenül a teljes anonimitást jelenti, hanem tudatos mérlegelést arról, hogy mikor, hogyan és milyen keretek között válhat valaki felismerhetővé. A beazonosíthatóságot csökkenteni lehet név, arc, pontos helyszín megváltoztatásával. Nagyon jó technika, ha a fotó helyett személyre szóló rajzzal ábrázoljuk a lényeget, mint Ági esetében: https://vanesely.hu/tortenet/agi/ , vagy Robiéknál, ahol a gyerekeket egy másik gyerek rajzolta le: https://vanesely.hu/tortenet/robi/.

 

További nehézséget jelenthet, hogy a történet főszereplője idővel máshogy tekinthet saját történetére, és később bánhatja, hogy felismerhetően vállalta a megjelenést.  Amennyire lehet, legyen visszaút, jelezhesse, ha szeretné törölni a cikket. (Egy facebook posztot kitörölhetünk, nehezebben lesz elérhető, bár teljesen talán sosem tűnik el. Egy újságcikknél hatványozottabban fontos a tudatos döntés.) A történet hőse kontrollálhassa, mi, hogyan jelenik meg róla. Véleményezhesse a szöveget, képet, állíthassa meg a folyamatot bármikor.

Nagyon fontos, hogy az akiről beszélünk tudatosan és önkéntesen járuljon hozzá történetének megosztásához. Ez nem csak egy aláírt beleegyező nyilatkozatot jelent. Felelősségünk van a megfelelő tájékoztatásban és felkészítésben, hogy a főszereplő tisztában legyen azzal, miként fog megjelenni a története, milyen platformokon és milyen célközönség számára és azzal is, hogy milyen reakciók érkezhetnek a történetére.

A beleegyezés csak akkor etikus, ha valódi választási lehetőségen alapul. Erre különösen oda kell figyelnünk, ha a főszereplő a szervezetünk kliense.

A valódi emberek valódi történeteinek elmesélése a befogadó oldalon is okozhat problémákat.

A Van Esélynél kifejezetten pozitív, felívelő történeteket mesélünk el, olyan hajléktalan embereket mutatunk be, akik keményen küzdöttek, és sikerült előrelépniük. Ha az olvasóink ezeket a történeket általában is azonosítják a hajléktalanul élőkkel, torzulhat a valóságról alkotott képük. Az a benyomás alakulhat ki bennük, hogy mindenki képes egyedül talpra állni, ha „eléggé akarja”. Elhomályosulhatnak a strukturális problémák, bűntudatkeltő ill. lehangoló lehet más sérülékeny emberekre nézve, akiknek önértékelése csökkenhet (összehasonlítási csapda) és FOMO-t, a valamiből való kimaradás érzését élhetik meg. Oda kell figyelnünk arra is, hogy a követőinkben ne alakuljanak ki irreális várakozások. Ha az olvasók elvárják, hogy minden kliensünk „jó történetet” produkáljon, az szorongató nyomást helyezhet az érintettekre is, akik amúgy sok problémával küzdenek, izgulnak és a változáshoz kapcsolódó krízisen mennek át.

2.     Méltóságot mindenkinek

Az embereket komplexitásukban és egyediségükben, többdimenziósan mutassuk be. A leegyszerűsítés (pl. tanulságos vagy megható narratíva) és a címkék használata helyett élettörténeti összefüggésekről írjunk. Okozhat dilemmákat az is, hogy legtöbbször csak egy szereplő narratíváját ismerjük és a történet nyilvánosságra hozatala során, különösen, ha felismerhető a főhős, az élettörténetének többi szereplője is sérülhet, megbántódhat, majd ez a reakcióknak köszönhetően visszaüthet a mesélőre is. Pl. elmondjuk valakiről, hogy milyen rossz gyerekkora volt, az édesanya, aki teljesen máshogy emlékszik a történtekre megtámadva érzi magát, és elindulhat egy destruktív folyamat. Érdemes tehát a főszereplőt támogatva, de a többieket nem minősítve mesélnünk el a történetet. (Nagyon figyeltünk erre pl. Hédi története esetén, akinek a párkapcsolata nem bírta el az életet veszélyeztető betegségből adódó félelmeket, feszültséget: https://vanesely.hu/tortenet/hedi/)

A főszereplők ne csak „elszenvedőként” jelenjenek meg, hanem mint döntéseket hozó, értékrenddel és vágyakkal rendelkező emberek. Kerüljük a leegyszerűsítő narratívákat („lecsúszott alkoholista”, „önhibáján kívül utcára került hős”), ehelyett, amennyire az írás terjedelmi és műfaji korlátai engedik, árnyaltan igyekezzünk bemutatni a történetet. (Pl.: https://www.facebook.com/van.alapitvany/posts/pfbid0n4KjXGXf9EapDVUrCNJfXdtymCJTu2NPfoUf4rVnC2uKf8FBnxtff8d2Z3bwybeCl)

A      szorongás- és bűntudatkeltés helyett részvételt kínáló módon meséljünk. (Pl.: https://www.facebook.com/photo?fbid=365693939306877&set=a.180383941171212). A szegénység, az elesettség puszta bemutatását, egy élethelyzet nyomasztó, kiúttalan mivoltát, riasztó „nyomorszagát” kiemelő tartalmak  – még ha egyébként igazak és valóságosak is –  könnyen a visszájukra fordulhatnak: túl sokat láttunk, hallottunk már ezekből nap mint nap ahhoz, hogy meg tudjuk őrizni az érzékenységünket, ezért inkább védekező mechanizmusok alakulhatnak ki az ilyen információkkal szemben. Az olvasó belső félelmeimre apelláló üzenetek az empátia és felelősségvállalás felébresztése helyett szorongást keltenek és menekülési ösztönt indítanak be. A bűntudatkeltő hangvétel az adott csoportnak, ügynek a másságát, az adományozótól való különbözőségét emeli ki, és ezzel – bevonódás és elköteleződés helyett – valójában elválaszt, idegenné tesz, végső kicsengése nem is olyan ritkán így fest: „ez valaki más problémája, nem az enyém”.

„Ha felületesen érzékelem a másik embert, akkor a fő különbségeket érzékelem, amelyek elválasztanak minket. Ha a lényegig hatolok, észreveszem az azonosságunkat, azt a tényt, hogy testvérek vagyunk.” (Erich Fromm: A szeretet művészete) 

Érdemes kiemelni a feltételezett olvasóhoz való hasonlóságokat, így könnyebb az azonosulás. Oly módon meséljünk, hogy az olvasó közel érezhesse magához a problémát, és az embert magát, de közben nem mondjuk, hogy „bárki lehet hajléktalan”, hiszen ez nem igaz. József számára pl. festőszerszámokra, eszközökre gyűjtöttünk pénzt: https://www.youtube.com/watch?v=9HR4f3X_oVM&t=38s. Az Adjukössze.hu oldalán részletesen felsoroltuk a festéshez szükséges eszközöket a rozsdamentes glettelőtől a különböző ecseteken át a festékcsepegtető rácsig. A felsorolásnak fontos szerepe volt abban, hogy olyanok is csatlakozni tudjanak Józsefhez, akik a hajléktalansággal kapcsolatban közömbösek, vagy esetleg egészen másképpen gondolkodnak róla, mint mi, de saját lakásfestős élményeik miatt azonosulni tudnak a szituációval.

Kerüljük el a patetikus sajnálkozást és a totális kiszolgáltatottság, de az egyéni felelősség kizárólagosságát is. A alá-fölérendelt nexus helyett partneri nézőpontból mutassuk be a történetet. Szenvedés és hiány esetén is mindannyian „magabíró polgárok” vagyunk, fontos ezt megmutatni. Mindenki beleteszi, amit tud és partnereket keres maga mellé, ehhez lehet csatlakozni. Nem a tehetetlen nyomoron van a fókusz, hanem a küzdésen és annak eredményein, esetenként kudarcain. Nem az állapoton (hiszen ez sztereotipizál), hanem a cselekvésen van a hangsúly. Fontos, hogy a főszereplők ne csak „elszenvedőként” jelenjenek meg, hanem mint döntéseket hozó, értékrenddel és vágyakkal rendelkező emberek: https://vanesely.hu/tortenet/jani/.

3.     Védjük a gyerekeket!

Sokszor kell kifejezetten lebeszélnünk szülőket arról, hogy a gyerekeik szerepeljenek a családjuk történetét bemutató fotókon. Ők gyakran nagyon büszkék, szeretnék megmutatni az egész családjukat. Régen készült képeinken néhol még szerepelnek gyerekek, és manapság is előfordul, hogy rajta vannak a fotón, de kitakarjuk az arcukat, vagy háttal állnak, nem felismerhetőek. Reniék gyerekei itt saját maguk választották ki az álarcukat: https://vanesely.hu/tortenet/renata/.

Néha nehéz ellenállni a kísértésnek, hiszen a kicsik arca erősebb érzelmi reakciót vált ki az olvasókból, ráadásul a valóságot mutatja meg: rengeteg gyerek él szegénységben, otthontalanul. Ez már mégsem dilemma, hiszen döntöttünk. A gyerekek nem vállalhatnak felelősséget. Még ha a szüleik bele is egyeznek, és a kicsik nem tudnak róla, vagy még nem látják a hátrányait, a kamaszodni kezdő gyerekeket már sokszor zavarja a korábbi nyilvános megjelenés, amit esetleg már nem tudnak kontrollálni. Lehet, hogy nagyon kicsi is az esély arra, hogy felismeri őket valaki, de ha csak kicsi esély van arra, hogy egy gyerek hátrányt szenved emiatt, zaklatják, rosszul érzi magát, esetleg bárki visszaél a képekkel, az már bőven elég indok arra, hogy nemet mondjunk. Vagyis evidens: gyerekeket nem mutatunk meg.

Tizenéve, mikor a Van Esély első közösségi adománygyűjtéseit kezdtük, fotókkal, filmekkel mutattuk be azokat az otthontalan embereket, akiknek az előrelépéséhez szükséges tervek megvalósításához pénzt gyűjtöttünk. Egyik alkalommal a leforgatott filmben szereplő család felnőtt tagjai a megjelenés előtt nem sokkal gondolták meg magukat, így mégsem került nyilvánosság elé a film. Nagy veszteség volt ez a számunkra, hiszen rengeteg energiát fektettünk a munkába, de el kellett engednünk. Tanulságos volt, azóta sokkal komolyabban vesszük a történetüket elmesélő emberekkel való közös átgondolást, hatások elemzését, felkészítést. Végül a veszteség mellett örülni is tudtunk az édesanya énerejének és tudatosságának, kicsit a saját munkánk eredményességét is láttuk ebben.

Konklúzió

A sérülékeny emberek történeteinek bemutatása egyszerre lehetőség és felelősség. A róluk szóló etikus, átgondolt kommunikációval segíthetünk lebontani az előítéleteket, előmozdíthatjuk a társadalmi érzékenységet, gyűjthetünk adományt vagy másféle segítséget. Azonban ha etikátlan módon járunk el – akár jó szándékból is –, épp azt az emberi méltóságot empátiát, szolidaritást ássuk alá, amelyért dolgozunk. Az etikus, hiteles és érzékeny kommunikáció szakmai kötelességünk és alapvető az emberi kapcsolatokban.